Nyuszó hetedszerre nyüsszögött fel aznap éjjel. Valami ócska felsőlégúti vacak szívta mindkettőnk vérét, amúgy sem tudtam aludni a saját hőemelkedésemtől. Felváltva szörcsögtünk, azzal a különbséggel, hogy én nem sírtam, pedig akartam. Nyuszóval az ölemben sétáltam fel-alá a felső szinten, a redőny résein beszivárgó utcai fénycsíkokat gondosan átlépegetve. Szokatlan pályán mozogtam az éjszakában, hiszen Nyuszó hat hetes kora óta végig aludta az éjszakákat, és beteg sem nagyon volt eddig.
A születése azonnal átdobott egy másik bolygóra, azt se tudtam hirtelen, hogy hol vagyok, szokatlan volt a terhelés és az addigi bulis, barátos, felpörgött életem egyetlen fáziskapcsoló átfordításával teljesen megváltozott. Nem azt mondom, hogy nem volt ez így jó, hiszen akartam, nagyon akartam Nyuszót a testvére elvesztése után. Minden terhességgel és betegséggel kapcsolatos parámat megszültem az ötödik hónapban, a szívbeteg, Down-kóros nagytesóval együtt. 24 óra alatt nőttem fel, és mire Nyuszóval terhes lettem, már tudtam, hogy kipipáltam az egyik eget rengető sorsfeladatomat, újra ugyanaz pedig nem ismétlődhet meg. Nyuszó már az ultrahangos képeken is maga volt a tökély és gyönyörűség. Ebben a kiteljesedett, de végtelenül fáradt puhaságban teltek a hónapok szoptatással, kacagással, napsütéses sétákkal és elmerült gyönyörködéssel. A mi kisbabánk annyira jó gyerek volt, hogy simán vissza tudtunk szivárogni a köztudatba: étterembe, nyaralgatni és egy-egy buliba is bevillantunk. Ezért sem igazán értettem, hogy mi ez az enervált nyomottság rajtam, de nyilván a betegség.
A másnap délelőttöt a nappali sarkában, egy gigafotelben igyekeztem túlélni, de úgy tűnt, a láz végleg letepert. Legnagyobb fájdalmam az volt, hogy a szomszédos gimnázium menzájáról megrendelt ebédet sem volt hangulatom elfogyasztani. Főzni sosem tudtam, Nyuszó meg még tápszeres turmixolt alma-banánon élt, és az aznapi szilvásgombóc fahéjas illata beigazolta jó döntésemet, miszerint menzakaját rendelni nem ciki. Dél óta vártam haza azt a drága jó emberemet, hogy a patikát érintve ellásson különféle állományjavítókkal. Úgy gondoltam a neocitrános gyógyitalra, mint megváltómra. A januári nap romantikusan csillant a konyhaablak jegén, amikor felálltam, hogy leerőltessek egy kis gombócot. Nyuszó a játszószőnyeg pink elefántjaival folytatott disszertációt szép rendben, én pedig félájultan kidobtam a taccsot. Ostoba arccal bámultam az ódivatú csempét a wc-ben – mikor lesz már felújítva? – és akkor belém rágta magát egy félelmetes érzés. Egy tuti gondolat, amit csak az elvárások miatt futtattam le percenként újra és újra. Remegő kézzel nyúltam a telefon után, hogy utánrendelést adjak le a patikába.
A kora este is a fotelban talált. Egyik kezemmel a bontatlan paracetamolos dobozkát szorítottam, másikban pedig egy pozitív terhes tesztet, amire ráolvadt a tekintetem, a tenyerem, körbefolyta az egész kétségbeesett lényem, a gyarló félelmem, hogy mi lesz itt? Mi lesz velem? Hogy tudom majd megoldani innentől kezdve az életem? Nem így terveztük. Nincsenek véletlenek. Félek.
Nyuszó közben kacarászva csépelt a kis kezével örömében, hisz alig néhány napja tanult meg fixen átfordulni hátáról a hasára és vissza. Hat hónapos, fogatlan boldogsága ragyogó volt. Nekem kellett a következő 24 óra, hogy csatlakozni tudjak az eufóriához.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.