Élet a Finnyással

2018/05/25. - írta: Katinkanya

Amikor arról álmodozol, milyen lesz anyának lenni, mennyire cuki kisbabáid lesznek és milyen irigylésre méltóan gyönyörűek és jól neveltek és boldogok lesztek, van egy-két alapvetés, ami nem jut eszedbe előre. Többek közt, hogy a gyermek-étkeztetés sosem egyszerű ügy. Sőt. Van, amikor maga, a beláthatatlan fekete lyuk.

19270562_m.jpg

Kezdjük rögtön a szoptatásnál, ami megér egy külön misét, hiszen annak ellenére, hogy nyilván a legjobbat akarod a kisbabádnak, mindenki belepofázik, számon kér és ítélkezik. Nekem mára három gyermekem van. Mindhárom esetben teljesen eltérő: tisztán anyatejes, és/vagy tápszeres táplálásról beszélhetünk, pedig az ellátó gazdaszervezet ugyanaz volt. Ha tudsz szoptatni 6 hónapig, vagy 1 évig, vagy 5 évig, vagy kiegészíted tápszerrel 3 hetes korától, vagy tisztán tápszeres, vagy nincs tej, vagy ömlik a tej és tejtestvért is táplálsz, vagy annyira fáj és sebes, hogy elapad, vagy fejsz éjjel-nappal, vagy sosem, kézzel vagy géppel, bárhogy is történik, jól csinálod! A szereteted nem ezen múlik, és ne is engedd, hogy bárki véleménye, vagy elhúzott szája elbizonytalanítson.

Egyébként meg jobb, ha felkészülsz, hogy a szoptatási mizéria a legegyszerűbb tündérmese ahhoz a világégéshez képest, ami később: a dackorszakban vagy kamaszkorban vár rád. Nem is kell addig szaladni. Vegyük csak például a 1,5 éves Bencét, aki példaértékűen csak anyatejet kapott 6 hónapig, minden bevezetett ételnél simán vette az akadályt, habzsolta a püréket, majd eljött a glutén napja. És Bence rájött, hogy soha többé nem érintheti más a száját, csak vajas kifli és sós perec. Nem, ha mondom. Néhanapján, jókedvében egy banán. Eleinte csak mosolyogtam, majd megunja, aztán feszülten tekergettem a hajtincsemet minden alkalommal, amikor a pékség előtt toltam el a babakocsit, és Bence azonnal követelte a jussát. Később megpróbálkoztam millióféle helyettesítő termék beetetésével, már csokit is ígérgettem neki, de semmi eredmény. Minden. Áldott. Nap. Csak. Kifli. Kétségbeesett vicsorgással igyekeztem, zenés-táncos esztrád műsorokat, teljes meséket adtam elő etetés közben, hátha. De nem. Csak a kifli pereccel kellett. Végső kétségbeesésemben felhívtam egy gyermek-gasztroenterológust, hogy hogyan tovább, mitévő legyek és telesírtam a telefonkagylót, hogy tuti hiányállapotok nyomorítják már a fiam tökéletes kis testét. Ám az orvos megnyugtatott, hogy ez egy teljesen elfogadott, átmeneti állapot, van, aki joghurton vagy pudingon él hónapokig, mi csak fogyasszunk a gyermek szeme láttára jóízűen minden létező földi jót, és előbb-utóbb meg fog törni a jég.

Hetek teltek el, semmi változás. Magam sem hittem el, amikor egy nyomorúságos pénteken, az etetőszékből felém nyúlt egy húsos csuklójú kezecske, ballal félrelökte a kiflikarikákat, és határozottan rámutatott az ebédemre: - Az! Az!

Több se kellett nekem, azonnal lapátolni kezdtem a fiam szájába a tárkonyos vadragulevest, mind az utolsó cseppig. Azóta mindenevő a gyerek.

Most, amikor már kiskamasz, és évek óta a húsleves-rántott hús-babgulyás háromszög mentén mozgunk, úgy érzem kinyílt a világ. Bár a reményt a két lányom adja meg, akik nem esnek kétségbe, ha elfogy a túrógombóc: a csigás sushit és a mangós avokádót is felfalják.

Címkék: szoptatás
Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://szoljanyanak.blog.hu/api/trackback/id/tr5013900004

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása