Pesti terhes, vidéken

2018/05/17. - írta: Katinkanya

Azt mondják, nincs két egyforma terhesség. Hát…azért vannak átfedő, alapvető tézisek. Melyikről értekezzünk inkább? A parttalan evésről vagy a kínzó hányásról?

Fiammal való terhességem tizenharmadik hetének negyedik napját sosem felejtem el. A nap, amikor arra eszméltem: nem hányok. Tizedmásodpercek alatt lett újra velem az erő, amiről öreg motorosok állítják, hogy csak a harmadik trimeszter elejéig tart. De ne szaladjunk előre. Örüljünk a felkelő napnak és annak, hogy a budai hegyek felől érkező sugarak nem a hátadat simogatják a hatalmas fürdőszobai panoráma ablakon át, miközben ordítasz a wc-kagyló irányába, hanem arcoddal tudsz felé fordulni, hogy töltődhess végre.

65551137_m.jpg

És ha visszatér az erő, akkor visszatér az étvágyad is.

Mit szépítsük…ismét eljött az idő, hogy igazi gourmand legyél.

Abban a pillanatban, hogy látszódni kezd a pocakod, már magyarázkodni sem kell, miért falod a májkrémes kenyeret négy réteg téli szalámival megrakva, az étteremben miért kérsz lekvárt a körtebefőtthöz, a pincér szánakozó pillantását pedig nem veszed magadra a trendi gasztrobárban, amikor megkérdezi a rendelt ételmennyiség hallatán, hogy hozhat-e még egy terítéket. Ahogy telnek a hetek, egyre inkább felvérteződik a lelked, hiszen egészséges dolgokat tömsz magadba és maximálisan gondoskodnod kell a szegény kis Magzatkáról, szóval tessék csak kihozni a baconös-tejfölös-libamájhabos burgonyahajók mellé azt a ház specialitása tormás királyrákot is…

Történt aztán, olyan 25 hetes terhes koromban, hogy vidékre kellett költöznünk egy hétre, ahol is Magzatka és Nyuszó apukája helyettesítési feladatokat látott el szülőfalujában, míg a szülei elutaztak. Beköltöztünk hát a nagyszülői házba, és azonnal rám szakadt a kajarendeléssel meg pizzafutárokkal kibélelt nagyváros hiánya, a vidéki romantika súlya: itt bizony főzni kell. Három és fél emberre. Vagyis volt egy kiskapu: a faluban üzemelt egy házi kifőzde-szerűség, ahol isteni koszthoz lehetett jutni. Anyósom le is zsírozta előre egy hétre, minden napra rendelt ebédet a kisfiának és csatolt családtagjainak. A feladatom csupán annyi volt, hogy elhozzam a szomszéd utcából. Ki is volt készítve a konyhaasztalra egy csatos, fém ételhordó, 1983-as modell. Első nap a babakocsis sétával egybekötött falutúra után még beugrottunk a kisboltba az ebédfuvar előtt. Nosztalgikusra párásodott tekintettel válogattam a gumicumik és limó porok közt, ilyet utoljára alsós koromban láttam suliból hazafelé jövet, a sarki cukorka árusnál. Hirtelen furcsa nyámnyogás rántott vissza a tényvalóságba:

hátam mögött a 10 hónapos Nyuszó egy túrórudi utolsó morzsáját nyomta a szájába, Boltos néni kerek kalácsarcán széles mosoly, ahogy elégedetten törölgette a ragacsos kis kezeket.

30129112_m.jpg

Fehér cukor, csokoládé és tejtermék mondhatni nagy léptékkel, mértékletesség és fokozatosság mellőzésével táplálkozásába bevezetve. 24 órán át kuporogtam mellette, anafilaxiás sokk tüneteit vizslatva. De hálistennek nem volt a kis Nyuszónak semmi baja sem, mármint azon kívül, hogy folyamatosan túrórudi után vonyított attól kezdve.

De ennél is nagyobb drámát tartogatott a második nap. Ebédre gyümölcslevest és töltött csirkét rizi-bizivel ígértek a csillagok, és Manci néni, a kifőzde szakácsnője. Reggeltől kezdve remegett az orrcimpám, és kikészítettem egy házi csalamádét az asztalra. Magzatka tombolva rugdalta a belső szerveimet 11 óra magasságában, alig bírtam lehiggasztani egy kis tábla mogyorós Kajlával (kisbolt zsákmány), hogy értse meg, itt falun csak harangszókor van esélyünk falni. A dél engemet már a kifőzde küszöbén ért, ahol nagy műgonddal ráeszkábáltam a retro ételhordót a babakocsi tolókarjára, és kis ívben kanyarodva már hasítottunk is hazafelé ebédelni. A nagykapuban ért el a baj, már az udvarunkon. Nyuszót kierőltettem a babakocsiból, a gyomrom dübörögve korgott közben, a vércukorszintem alsó mérhetetlen tartományban, kialakult egy kis közelharc, mert nem volt nálam túrórudi, Nyuszó hasba rúgta Magzatkát, ő vissza, a babakocsi meg - ellensúly híján - ebédestől felborult. A csatos ételhordó teteje renyhén zárt. A gyümölcslevest egy hangyás vakondtúrás pillanatok alatt nyelte el, mire odakaptam már csak egy marék főtt meggy gurult kelet felé. A töltött csirke totál földes lett, a férjem pedig erővel fejtette le a kezemet a rizikről, meg a bizikről, ahogy szemenként próbáltam leporolni róluk a földet. Gyászos arcom felderült, mikor kigondoltam, hogy visszahasítok Manci nénihez egy újabb adagért. Arcul csapott a hír: ez itt nem úgy megy, mint a bűnös városban. Itt, kérem ki van porciózva a faluban az ebéd, és még egy vacak nyers csirkeláb sincs, amit hirtelen ki tudnának nekem sütni, hiába lihegtem, hogy kiborítothhhaaahhaaammm! Sírni csak a sarkon túl mertem, igazi idegsírás volt ez és éreztem azt is, hogy pillanatok választanak el a ronda, fájdalmas éhhaláltól. Szegény drága Magzatkám! Kisfiam! Szeresd anyádat akkor is, ha nem tud elég főtt ételt leküldeni!!!

Otthon Nagymama fagyasztójának aljából előtúrtam egy félkész ananászos csirkeragut, és utolsó erőmmel, a mikro előtt ülve ebédet prezentáltam szűk családomnak. Szerdától Manci néni házhoz, egészen pontosan ebédlő asztalig szállította az ebédünket, soha többé nem bízott a városi, tápos, penye kis asszonyban…

 

8 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://szoljanyanak.blog.hu/api/trackback/id/tr4213900010

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Gato666 2018.05.17. 20:53:29

Bocs, nekem nem nagyon jött be. Erőltetett...

karesz82153 2018.05.17. 21:33:57

Ne haragudj de a te fajtádra szoktam mondani hogy a parasztok nem falun élnek hanem a rózsadombon. Nincs libamájhab és megevett egy túrórudit a gyerek. Sajnálom szegénykét.

bubbii 2018.05.17. 22:46:14

Nekem tetszett.

Én falusi kislány vagyok, de már Pesten éltem lakótelepen pár éve, amikor a GYES alatt vidékre mentem a gyerekkel együtt nyaralni. Ahol is tökfőzeléket 'szerettem volna' főzni. Pontosabban:enni szerettem volna, de nem volt Manci néni, szóval főzni kellett, mert én a is a másodikat vártam és a falat kapartam az éhségtől 2 óránként. Bolt: tök +kapor vásárlás... Tök van, kapor nincs, tökfőzelék storno, helyette krumpli főzi. Este mese a családnak:' de én tököt szerettem volna, kaporraaaaal.' Nagyanyám kérdése 5 perc türelmes részvétnyilvánítás után:gyerek, a kertben nézted? Őszinte döbbenettel bámultam: a kertben? Eszembe se jutott:( Szóval, nagy liba tud lenni egy terhes nő ha kizökken a megszokott környezetéből... Mondjuk, én néha nem terhesen és városban is:)

zsu80 2018.05.18. 00:03:38

Komolyan nem szégyelli magát a blogíró hogy anyaként (nemsokára kétszeres) nem tud zabálni valót készíteni a családja asztalára? És kétségbe esik ha mások nem főznek rá? A női nem, de főleg az anyák szégyene. Nekem is főz néha a párom, hol ő hol én, néha szinte versenynek fogja fel ki az ügyesebb, néha együtt készítünk vacsorát, de ha ennyire életképtelen lennék már lecserélt volna. És ennek semmi köze ahhoz hogy valaki fővárosi vagy vidéki. Nem hiszem hogy Budapesten senki nem főz.

Katinkanya 2018.05.18. 07:17:58

@karesz82153: nyilván, van is miért, szegények...én is sokszor sajnálom őket... ;)

Katinkanya 2018.05.18. 07:20:17

@zsu80: nem szégyellem magam, hiszen millió készség és képesség van, amiért szerethető valaki. És ez nem csak a főzni tudás... :) Meg létezik (ön)irónia is. Mondjuk a ferjem már gondolkozik, higy elfűrészeljen vagy vízbe fojtson a konyhai buli miatt...

Juca77 2018.05.18. 08:20:35

A kedves olvasók és sokszor szuperanyuk részére ki kellene rakni pár definiciót a blog főoldalára, mert hiányos a tudás, és ezekkel könnyebb az értelmezés: önironia, írói szabadság, költői túlzás... Viccelek, cinizmus volt. ;)

Timi DeWitt 2018.05.18. 09:12:04

@zsu80: A blogírónak semmi oka a szégyenkezésre, ugyanis ő az egyik legjobb anya, akit ismerek. Külön adomány, hogy sajátos humorral is megáldotta őt a sors, amin egyesek szakadva röhögnek (mint pl. én, akinek a blogíró ily módon (is) bearanyozza a mindennapjait), mások viszont nem értik. Nem baj. Mindenesetre aggódni nincs miért, a blogíró tud és szokott is főzni a három, igen bájos, jól sikerült és mondhatni: anyjával elégedett gyermekének. ( A zura már hümmög időnként, de az én uram is hümmög, pedig szerintem baromi jól főzök)