Járunk?

2018/05/29. - írta: Katinkanya

Hosszasan, későn érő típus voltam gyerekkoromban, anyukám meg nem fektetett nagy hangsúlyt a nőiességem kidomborítására. Három éves koromban egy vajdling alatt körbenyíratta a hajam, mert folyton nyafogtam, hogy húzza a befőttes gumi a copfomat. 10 éves koromban a játszótéren megkérdezte egy utcakölyök, hogy fiú vagyok vagy lány?!? Ez annyira mélyre szaladt, hogy innen datálom magamban hivatalosan az elpicsásodási szándékot.

59935357_m.jpg

Kamaszkoromban titokban kezdtem szőrteleníteni a lábam, mert természetesen az is tilos volt, mindemellett a bigott vallásos szigor és az otthoni maximalista elvárások viszonylag durván leszűkítették a lehetőségeimet a csajos elhatározásaimban. A ruháimat édesanyám választotta és vásárolta, igen sok harcot kellett megvívnom, mire megnyertem az öltözködéssel kapcsolatos háborút. Nem is volt az nyert ügy valójában, inkább erős kompromisszum a béke érdekében. Szorongó, csúnya kislány voltam, a fiúknak sosem tetszettem, a mellem sem akart az általam elvárt ütemben nőni, nem is nőtt meg normálisan, de ezen később lehetett segíteni. Már gimnazista voltam, amikor még mindig nem sminkelhettem, nem járhattam bulikba, a hajammal nem tudtam semmit kezdeni, nem voltak/nem is lehettek udvarlóim és a nőiességem, mint olyan, egy sötét, udvari akna mélyén volt láncra verve. Leginkább kommunikációmban igyekeztem kompenzálni, igen hamar a humor és a szavak kiemelt felhasználója lettem, így azért a korosztályos népszerűségem közepesen elfogadhatóvá vált. Ebben az állapotomban vergődve életre szóló flash volt, amikor egy Nagyboldogasszony mise utáni körmenetben a fiú, akiért épp omladoztam, megdicsérte a lábamat. Hogy milyen jó. (Köszi, Sanyi! Sosem felejtelek!) Ugyan én 170 cm pluszos magasságból csak annyit láttam addig, hogy szánalmasan nagy a térdem, de a bókon felbuzdulva önvizsgálatot tartottam, és onnantól kezdve a lábhangsúlyos öltözködés híve lettem. Sok, sőt rengeteg évnek kellett eltelnie – és egy bókoló, csajos öltözködést támogató, szerelmes férjnek mellettem állnia – hogy végre kiteljesedni merjen az a stílus, az a külsőség, amire mindig is vágytam. Néha decens, néha picsa, néha úrinő, néha kamasz, tűsarkokon vagy csillogó tornacipőben, de én mindig én lehessek tiszta szívből.

A sztorihoz hozzá tartozik, hogy önbizalomhiányból adódóan a pasizást is iszonyú későn kezdtem, viszont annál nagyobb nyitottsággal a témára… Nehéz szülés volt előhozni magamból az igazi nőt, de ma már mondhatom, hogy remekül sikerült. Szeretek a saját bőrömben lenni. Megfogadtam, hogy ha gyerekeim lesznek, én a 3T-ből (tilt, tűr, támogat) mindig a harmadik leszek. Bármiről is legyen szó. Persze természetes, hogy korlátokat állítasz a gyereknevelés során, de azok ésszerűek és megmagyarázhatóak legyenek. Amikor a lányom 13 évesen először azt kérte, hogy gyantázzam le a lábát és megérezte, hogy milyen szőr nélkül, majdnem sírt örömében, hogy milyen jó anyja vagyok neki. Amikor felvesz egy kantáros farmer rövidgatyát vastag harisnyával, és én először elnyomok ettől egy enyhébb idegösszeomlást, majd nyitott és támogató próbálok lenni, akkor úgy érzem, jó irányba haladok a hazai népszerűségi listán. Elfogadom, ha focista fiam csíkokat nyírat a hajába, ha óvodás kislányom önálló összeállításban akar reggel indulni (t.i. csillámpónis leggings, legvastagabb szőrös téli pulcsi, rajta spagetti pántos, dinnye mintás nyári ruha), de amiért ezt az egészet leírtam, az már egy következő támogatói, elengedési lépcsőfok.

Bence fiam (12,5) tegnap este felhívott asz osztálykirándulásról.

  • Kisfiaaaaaaam! Úristen, imádlak, de hiányzol! – igyekeztem csendben bátorkodni, nehogy kihallják a többiek szélsőségesen őt sztároló anyját a telefonból. – Minden ok? Ettél? Kullancs nem volt? Jók a programok? Szép maradtál, bébi?
  • Jajj, Anya… - és mosolyog a hangja. – Igen, minden ok. Csak nem jó a dezodorom, átizzadom foci közben. Légyszi, vegyél nekem másikat, mire hazaérek! És nem tudom, érdekel-e….de annyi történt, hogy kiderült, hogy Adél is szerelmes belém. (Krisztikén, Mónikán, Tücsin, Ernesztián és Andikán kívül. A szerk.)
  • Adél? Aki neked tetszik? Hogy derült ki?
  • Hát, megírta nekem.
  • De ez jó hír, nem igaz? – és elnyomtam egy ébredő gyomorgörcsöt.
  • Igen, csak most így beszélnek a hátam mögött…hogy miért nem akarok járni vele.
  • Nem akarsz járni vele? De kisfiam…járhatsz vele, ha szeretnél… (glóóóória, glóóóriaaaaa in excelcis deooooooo…azaz anyának inkább ;) )
  • Tényleg?
  • Tényleg. Nyugodtan legyetek együtt a programokon, meg üljetek le a padra dumcsizni…biztos örülni fog a kislány. Legyél vele udvarias, lovagias.
  • Hát jó. Rendben. Akkor puszi!

 

Hát jó. Rendben. Most itt ülök, egy második pohár rozéval a kezemben, és érzem, hogy jó volt ez így, és érzem, hogy normális ez így, és érzem, hogy az elengedés elkezdődött, és érzem, hogy miszlikbe szabdalom az összes kis k.rvát a jövőben és kitépem a szívét annak, aki valaha is bántani meri majd a fiamat. Hát jó. Rendben. Elkezdődött…

 

Te milyen lépést tettél ma? Mit engedtél meg a gyereknek? És főleg: mit engedtél meg magadnak?

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://szoljanyanak.blog.hu/api/trackback/id/tr7513899988

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.