A becsület határa

Nyuszó 9 évesen egy ötezrest talált az iskola folyosóján, amit leadott a lumpen portásnak, hátha jelentkezik a gazdája… Nyilván azonnal megkereste a vesztest a csávó… de a mi lelkiismeretünk így nyugodt és ezt tanítjuk a gyermekeinknek is.

De be kell vallanom valamit. Néhány héttel ezelőtt otthon vettem észre, hogy egy bútoráruházból véletlenül loptam egy 1490 Ft-os tételt, mivel két termék össze volt ragadva, és csak egyet húztam le az önkiszolgáló kasszában. Nagyon szántam-bántam az ügyet, így jótékonyan, gyorsan rászorulóknak ajándékoztam. Mi vagyunk egyébként azok a becsület-szobrok, akik folyton a hülyeségig etikusak. Sorolhatnám vég nélkül, a tízezresre rászámolt visszajárót, amit nem vettem vissza egy az egyben, vagy a templomban elgurult adomány kétszázast, amit a földön kúszva kerestem meg és adtam vissza egy néninek, Isten fizesse meg. De valami tegnap felborzolta az amúgy sem patyolat anyai idegrendszeremet.

Tavasszal végre kettesben napot töltöttem a férjemmel, aminek egyik állomása kedvenc japán éttermünk volt, ahol mi mindig szégyentelen mennyiséget bírunk fogyasztani. A számla a végén viszont jó tízezer forinttal kevesebbről szólt. Ültünk ott megmakkanva, összenéztünk és egyszerre intettünk a pincérnek, jelezni, hogy számolják csak újra, mert ez gyanúsan kevés. Az egész ebéd utóíze akkor vált keserűvé a szánkban, amikor nemhogy egy gesztus értékű ajándék limonádét, de egy nyomorult köszönömöt sem kaptunk cserébe. Viszont egyenes maradt a gerincünk és jól tudunk aludni.

Tegnap viszont elszakadt a cérna. Egy neves budai étteremben foglaltunk asztalt, összesen 4 gyermek társaságában. Az, hogy az előételre – amit nem frissen kell főzni, mert a gyümölcsleves eleve hideg, a csatos üveges libamájhoz meg csak két szelet kenyeret kellett benyomni a pirítóba – 45 percet kellett várni, egyszerűen idegtépő volt. De azt rémálmomban (amikor az irodalomtörténet 20-21. század összevont szigorlatot szoktam újra és újra abszolválni) sem gondoltam, hogy ezek után a főétel már nem hadrendben sorakozik a pulton, hogy négy éhes szájat tömködjek befelé, hanem még egy plusz 50 percet kell várakoznunk…Ezalatt volt pisilnem kell, kakilnom kell, kiborítottam az eperszörpöt, ráfröccsent a Mancsőrjáratos szoknyámra, kapcsold be Avicii-t a YouTube-on, át akarok szaladni a szökőkúton, nem szeretem az eperszörpöt, utálom, nem érjen hozzám Bence, megrúgott a pincér néni, ugráltass a combodon, nem is fáj, miért mondod anya, álmos vagyok, miért nem hoztunk tabletet, kérem a telefonodat, leesett a villám, kiborult az Aperol spritz, apa nadrágjára fröccsent, kapj el, ha tudsz!, miért van a szarvasbogárnak szarva, mikor lesz karácsony, én szülinapomra Miles a jövőből univerzumot kérek, Nyuszó rám nézett, nem akarom, nem szeretem, utálom, álmos vagyok, pisilni kell, kakilni kell. Nos, ekkor sétáltam oda a pincérekhez, miniszoknyámat próbáltam ráhúzgálni lenyúzott bőrű, vörös ugráló-combjaimra és jeleztem a problémát. Kiderült, hogy óóóó, senki nem szólt önöknek, hogy 30 perccel hosszabb ma a kiszolgálás? Óóóóó, senki baszki, de már az is hatványozottan letelt, szóval legalább a gyerekekre legyenek már tekintettel, ha annyi már nincs bennük, hogy ne szolgáljanak ki minden utánunk érkezőt. Így lett aztán kisvártatva ételünk, amit viszont a legkisebb nem tudott megenni, mert elgurult a feje az álmosságtól és a hisztitől, a két középső meg addigra kinyalta még a hideg libazsírt is az üvegből, szóval elcsomagoltattuk az ételt, és kértük a számlát. Mire kihozták a 6500 Ft-ról szóló blokkot, meg a 4 doboz elvitelest, én már rég Kisbaba után rohangáltam a szlalomozó motorosok közt a dísztér irányába. Az autóban aztán leesett, hogy ez valószínűleg nem a mi számlánk volt, de nem mentünk vissza. Elszakadt a cérna. Ilyen drága helyen, ilyen nagy ívben tojtak le minket. Sajnálom, bocsáss meg, köszönöm, szeretlek. Viszont iszonyú rosszul esett a bánásmód, szóval most ez volt a tanulópénzetek, ha még számolni sem tudtok rendesen.

Vagyis visszasunnyogtunk mégis, jelezni, hogy ha kasszazárásnál hiány lenne, az a mi el nem számolt ebédünk.

Vagy mégse tettük meg? Vagy mégis? Hm...