Edző úr, ez nem gáz? – Anya beszól

2018/10/07. - írta: Katinkanya

Az egész család a hétvégi kosármeccsre készül, túlzás nélkül. Apa két nappal korábban hazajön a konferenciáról. Anya átszervezi a gyerek szülinapi ajándék programját (múzeum és színház), szívességeket kérnek, előre tanulnak a jövő heti négy dolgozatra és lelkesen készülünk a másnapra. Amikor is a hétvégi heverészést beáldozva mindenki felpattan, és a felbecsülhetetlen pihenőnapot félredobva, Pestről vidékre elutaznak a fiúk reggel 9-re, hogy a gyermek boldogsága teljes legyen, hogy a sport oltárán áldozzunk és sikerélményt adjon a mozgás öröme. Ehhez képest ugye nem csoda, hogy káromkodó rohamot kaptam, amikor az edző a teljes csapat előtt levetette a mezt a gyerekkel és haza küldte, mondván: tegnap este kihirdette a keretet és a gyerek nem volt edzésen, tehát így járt…465c5061f285f3dfc035ea5f6535f9f4.jpg

Kedves Edző bácsi! Nem tudok mit kezdeni ezzel az áttételesen szülőknek szánt, kioktató üzenettel. Azon túl, hogy fél órát sírtam elbújva, mert megszakadt a szívem a gyermekemért. A fiam imádja ezt a sportágat. Elhivatott, amennyire csak 13 évesen az lehet, és ezt kötelességed értékelni! Ugye szülőként/pedagógusként/autodidakta lélek-kutatóként nem muszáj egyetértenem a megalázással, mint pedagógiai módszerrel?

A teljességhez hozzátartozik, hogy a gyermek pénteken valóban nem ment edzésre, azért, mert az általad hónapok óta ígérgetett transzferből még mindig nincs semmi, hogy a szintén elhintett városon belüli pályabérlésről már ne is beszéljek. Egy véletlenül, anyukatársaimtól elcsípett üzenet folytán: miszerint csak az odaút megoldott, a hazaút nem, nem volt lehetőségünk a gyereket eljuttatni, de főleg este vissza. Szerdán még megkapta a suli-kikérőt, így jogosan hittük úgy mind, hogy benne van a keretben. De ha így is döntöttél, megértem. Viszont én beállítottam volna cserejátékosnak, hogy ne legyen fullos a megaláztatása. Maximum nem küldöd pályára. Ugye mindennek vannak fokozatai? Van az a tantárgy. A nevelésmódszertan. Meg a gyerekpszichológia. Na, azokat át kellene futni újra a jegyzeteidből. A meccsre elkísérte az édesapja is, de annyi faszagyerekség nem volt benned, Edző bácsi, hogy vele, mint férfi a férfivel megbeszéld a helyzetet. Elérhetetlenné váltál, a telefont nem vetted fel, így kénytelen voltam írásban érdeklődni, hogy mi történt. Nos…ezúton is szeretném kiemelni és megköszönni a kioktatásban, a sértődött támadásban és a vagdalkozásban nyújtott profi reakciódat. Elképedve olvastam, hogyan csavarod ki a szavaimat és támadsz azonnal a semmiért, egy udvarias, de határozott érdeklődésre. Különös kedvencem az a rész volt, amikor „finoman” utaltál női agyatlanságomra, fingnyi kis értelmemre és arra, mennyire fölösleges szóhányás megértetni ezt a végtelen „korrektséget” egy érzelem-vezérelte anyaállattal. Persze nem ezekkel a szavakkal mondtad, mert ilyen választékosan ezeket nem ismered. Annyit kértem csak, hogy a kommunikáció legyen nyílt és egyértelmű, ne csak a te fejedben, hanem add is át azt, akár szülői tájékoztató, akár rendszeres internetes megosztás útján. Ennyire egyszerű lenne. De azért elgondolkodtam egy fontos dolgon.

Meddig kell lenyelni azokat az edzői/tanári módszereket, amivel nem csak felnőttként nem értesz egyet, hanem még a gyermeklélekben is talpnyomot hagy?

Hol a határ? Az én keresztem a túlfejlett igazságérzet. Három gyermekem pedagógusai és edzői közt sajnos akad szép számmal furcsa módszereket alkalmazó. És nem, nem szoktam havonta berohanni az intézménybe, hogy a katedráról lecibáljam és beolvassak. (Mondjuk az első-/egyke gyerekes szülők közt gyakrabban láttam olyan jellegű igazságosztást, ami nevetséges beavatkozás a pedagógusi munkába) Mi igyekszünk ezeket az anomáliákat itthon megoldani, rengeteget beszélgetni róla, és ha kell különóra megfizetésével rendezni a gyerek fejében a tudást, amit esetleg az intézményi módszer nem tett meg. És most szándékosan nem személyeskedni akarok. Viszont értékítéletemben megnyugtató, egyebekben meg nagyon is aggasztó, amikor egy másik tanár/edző megütközve hallgatja kollégája módszereit. Tisztelem, ha van bátorsága/tudása/lelkülete nem megbújni a kollegiális véd- és dacszövetségben, miszerint minden tanár jó. Úgy, ahogy minden gyerek sem jó. És vannak hülye szülők is. De hol van az a lélektani határ, amikor azt mondod: muszáj szóvá tenni és kiállni a gyermekedért? És ha megteszed? Mi történik a gyermekeddel? Szopatják majd ezerrel? Téged utálnak, de őt nyomorítják cserébe? Még akkor is, ha nem az Edző bácsik és nénik hátába térdepelve ordítod ki magadból a gondolataidat, hanem nyílt, intelligens, nem számon kérő, csak érdeklődő stílusban? Meddig ér nyelni? Tudsz-e fejlődni szülőként a diplomatizmusban? Hol van a határsáv, amikor már kénytelen vagy beavatkozni a pedagógiai módszerekbe? Bele kell egyáltalán? Vagy hagyni, mer’ te is felnőttél körmösökkel, mégis rendes embör lett belőled? Mi üti meg a szülői érzékenységedet? Ha sosem dicsérik a gyerekedet? Ha alulmotiválják? Ha káromkodva üvöltenek vele? Ha megalázzák?

Most igazán kíváncsi vagyok a hogyan továbbra. Mert ha a gyermekemet továbbra is szívóágra kapcsolja Edző bácsi, akkor eléggé egyértelmű nyilatkozatot tesz sajátos pedagógus lelkületéről.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://szoljanyanak.blog.hu/api/trackback/id/tr6414286531

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.