Kicsim, a Mami meghalt!

2018/10/30. - írta: Katinkanya

Álltál már te is a gyermeked előtt kicsit tanácstalanul, hogy hogyan is kellene elmondani neki… Hogy érti-e egyáltalán, hogy miről szól a halál? Hogy fel tudja-e dolgozni félelem és sérülés nélkül? Hogy mit és hogyan is mondj neki egyáltalán?gyasz.jpg

Én a saját gyermekkoromból emlékszem, hogy a szüleim a végletekig próbálták elkerülni velem ezt a témát (is), aminek az lett az eredménye, hogy még fiatal felnőttként sem tudtam megbirkózni a halállal való szembesüléssel, hárítottam, irtóztam és féltem tőle, és 22 évesen vettem részt életem első temetésén, amikor már megúszhatatlan volt. Nagyon rossz irány a tabugyártás!! Szülőként javaslom, kerüld el távolról, mert csak homokba dugott fejeket és feldolgozási nehézségeket érsz el vele, akármiről legyen is szó. Minden életkornak megvan a maga szókincse és értelmezési készsége, ezt a csatornát kell megtalálni, amikor a gyermekeddel a kényes témákról beszélgetsz.

A gyermekek már egészen korán, 3-4 évesen fogják az adást, ösztönösen. Feltűnik nekik, ha egy közeli rokon/barát már nincs köztünk, de ha egyebet nem is, a környezet, a szülők szomorúságát egyértelműen észlelik. A halál értelmezése azonban még keveredik az álommal és a képzelettel.

Van olyan gyerek, aki kérdez, és van olyan, aki azonnal téveszméket gyárt magában, ha nem magyarázzuk el nekik a szomorúság okát. Amikor a férjem édesanyja meghalt, a gyermekeink 4 és 5 évesek voltak. Elmondtuk nekik, hogy Mama kórházba került, és amikor meghalt, a kislányom megérezte és rákérdezett, hogy mi történt. Nagyon sírt, amikor mi is könnyeztünk és elmeséltük a betegségét – mert kérdezte – és azt, hogy mi történt a testével és a lelkével. Aztán megnyugodott az ölemben és hosszasan mesélte, hogy mennyire szereti Mamát. A fiam egy árva szót nem szólt a hírre, tudomásul vette és indult játszani. Ami persze nem a szeretet fokmérője volt nála, csak a saját jelleme szerinti tudomásul vétele a dolgoknak. Engedjük „kijátszani” magukból a fájdalmat, akár agresszívabb és szélsőségesebb szerepjátékokkal, hiszen nekik még szinte ez az egyetlen feldolgozási módszerük.

A gyermekedet te ismered a legjobban, neked kell felmérni, hogy milyen típus: a kérdezős, a kibeszélős, az elfojtós, az elviccelős esetleg a sokszor elismétlős? A gyermekekben ugyanúgy lezajlik a gyászreakció, mint benned, felnőttben. Képzeld, még akkor is, ha az elvesztett ikertestvér-magzatot gyászolja. Maximum nem tudja megfogalmazni, de természetesen lezajló folyamatról van szó. Mi, felnőttként sokszor túlreagáljuk a halált, jogosan, hiszen az itt hagyottak érzelmei vezérlenek. A kisgyermekek egészen elképesztően és bölcsen tudnak reagálni a halálra, sokszor alapvetéseket megfogalmazva, kristálytisztán a szeretetet, a könnyebb elfogadást. Mintha többet tudnának a lélek útjáról. Az is megfigyelhető, hogy minél idősebb egy gyermek, annál fájdalmasabban éli meg valaki elvesztését, ennek pedig az oka, hogy fokozatosan teljes mértékben megérti a halál visszavonhatatlanságát (nem csak „elaludt”) és képes magára is kivetíteni a lét végességét, a halandóságot. Egészen zavarba ejtő kérdéseket tudnak feltenni a holttest és a lélek további sorsáról. A mi lányunk például azt nem értette, hogy az urnatemető kis rekeszeiben hogy fér el egy felnőtt méretű test. Kénytelenek voltunk elmagyarázni neki a hamvasztást, és hogy a test már nem érez, a lélek továbbélése pedig kinek-kinek világnézete szerint mesélhető el.

A gyermekgyász millió formában jelentkezhet, nem csak levertség, érzelmi kilengések, hanem különféle pszichoszomatikus tünetek és viselkedésbeli anomáliák formájában. A gyászuk nagymértékben függ a szülői hozzáállástól, hiszen te vagy az első számú segítője minden helyzetben. Ha úgy érzed, hogy a saját szókincsed nem elég, vagy érzelmi érintettséged még elsöprő, akkor olvass a gyermekednek ide vonatkozó meséket! (Andersen: A kis gyufaárus lány, A rút kiskacsa, A rendíthetetlen ólomkatona, Móra Ferenc: a Kincskereső kisködmön fejezetei pl. A kis bice-bóca, Szépen szóló muzsika, A cinegekirály, Az utolsó öltés)

Vannak elkerülhetetlen helyzetek, amikor a szülői támogatás már nem elég, ilyenkor érdemes gyermekpszichológus segítségét igénybe venni. Milyen esetekben gondoljunk erre?

  • Ha a gyermek nem a fejlődési szintjének megfelelő életet él: visszafejlődik, vagy túlságosan koraéretten viselkedik
  • Ha a gyermek erőteljesen önmagát hibáztatja a történtekért
  • Ha a gyermek nem játszik, illetve ha a traumatikus játékaiban megreked
  • Ha a kapcsolatai saját korosztályában szűkülnek, csökkennek
  • Nyilvánvaló tünetekkel: olyan félelmek és agresszív viselkedés esetén, amelyek hátráltatják, nehezítik a normális életvitelt
  • Ha a gyermek viselkedése és személyisége drámaian megváltozik
  • Ha a gyermek túlságosan pesszimistán áll saját jövőjéhez
  • Ha saját magad aggódsz a gyermekért és támogatásra, tanácsra van szükséged

Ha a gyászoló gyermek hallgat, az nem azt jelenti, hogy nem kíváncsi, vagy nincs ezer kérdése, csak azt, hogy automatikusan idomul a családban megszokott kommunikációs nyitottsághoz, vagyis inkább zártsághoz. Ilyenkor érdemes szülőként elgondolkodnunk, hogy mennyire normális gyermeki reakció ez, és mivel könnyíthetnénk meg a feldolgozás módját. Bár sajnos tapasztalatom, hogy ha egy családban eleve zsákutca a kommunikáció, akkor nem ez a téma lesz az, ami a szülők hozzáállását megváltoztatja. Mindenesetre tartsd szem előtt a gyermeked egészséges lelkivilágát és legfőképp bízz benne! Ha kérdez a halálról, válaszolj neki nyíltan! Ő még az ösztönös megoldások híve! És sokszor az a legjobb, túlgondolás helyett.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://szoljanyanak.blog.hu/api/trackback/id/tr3114328129

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.