Nyuszó két lábban ugrál a hideg pocsolyában, rimánkodás közben, hogy induljunk már, én előre-hátra tologatom a testvérbabakocsit, benne Bence ordít éhesen. Több okból kifolyólag nem szoptatom sehol máshol, csak otthon. Persze akad vis maior, ne horkanj fel, nyilván nem hal éhen akkor sem, ha távol vagyunk az otthontól, de ha csak lehet, hazamegyek szoptatási időben. Egyrészt november van, nem szívesen vetkőzöm az utcán, és ahogy öregszem, egyre fázósabb vagyok. Másrészt a komfort megnyugtat – nappali, saját illat, széles fotel, ismerős arcok. Harmadrészt, ha nincs elég tej, bepattintok egy tápszert a mikróba. Igen, tápszer! És mikró!

Alig várom már, hogy arrébb totyogjunk két utcányit, sietnék, de Nyuszó a posta előtt lehasal a járdára, egy ocsmány, csikkes sárkupac mellé, és azt kiabálja, hogy nem jövööööök! Én egy kirakat mellett ácsingózva várom, hogy koreográfia szerint, egy perc múlva felpattanjon futásba, hogy „túrórudiiiiii” -  és szépen hazajutunk. Egy néni mellénk ér, és ellenállhatatlan vágyat érez, hogy Nyuszónak címezve kioktasson: - Ejnye, kislány! Hát miért engedni anyukád, hogy összekoszold a drága ruhádat? Nem szabad a földön fetrengeni egy ilyen szép kislánynak!

Kedves néni! Vajon miaszar közöd van a napi rutinunkhoz? Miért ne szabadna egy gyereknek a földre huppannia? És miért csak a szépeknek tilos? A csúnyák vergődhetnek a sárban? Ismerjük egymást? Kérdeztem, hogy mit gondolsz az esetről? Kötelességednek érzed belepofázni az utcán idegenek életébe? Tudod, hogy miért hagytam fetrengeni? Tudod, hogy miért nincs erőm vitába szállni? Hogy nem alszom hetek óta, hogy a talpamat leborotválta egy kurva legódarabka, hogy a kanapéra kifolyt a bébifos pelenkacsere közben, hogy nem tudok rendesen főzni, hogy beteg a nagymamám, és ezer oka van, hogy nincs kedvem konfrontálódni senkivel?! Nyuszóval se. De most, hogy rám szóltál kéretlenül, most felnyalábolom a gyereket, beerőltetem a babakocsiba, közben érzem, ahogy a tejleadó reflex jellegzetes, húzó érzéssel beindul a pólómra, hol fázom, hol izzadok és tolom, tolom rezzenéstelen arccal, ő elől ordít, félig kicsúszva, csak a biztonsági öv tartja, azon lóg, miközben a (drága) cipője orrával fékezi a kocsit, Bence hátul ordít cici után, én meg belül ordítok, mert ezt az egészet nem vághatom az arcodba. Mert az bunkóság lenne, de az nem bunkóság, hogy az utcán, idegeneknek beszólunk.

Csitítom magam, miközben egy sereg gimis szembetolakszik egy konténer melletti, keskeny járdaszakaszon, és vissza kell húznom a babakocsit. Tolom hegynek felfelé a két gyereket, erős vagyok és elszánt. Hajt a harci kedv, mert minden olyan szar nehéz, bonyolult és igazságtalan. Túlterhelt és önsajnálós. Szakad rólam a víz és a tej a kabát alatt, otthon letépem magamról és a gyerekekről a cuccot, Nyuszót beültetem a Süsü elé, és betömöm Bence fogatlan, mohó száját. Egyszerre csökken a feszültség a mellemben és a fejemben.

Tulajdonképpen kedves hangja volt a néninek.