Vajon megéri az a néhány hónapnyi szerelmi extázis, ha utána úgyis elmúlik, vagy eleve csak vegytiszta szenvedést okoz majd? Bármi is a válasz, ha a szerelem jön, látni fog és győzni. Esélytelen vagy ellenállni vele szemben, Kislányom.

Hogy legyek okos? Hogy készítsem fel a lányomat erre? Hogy lehet tárgyilagosan feltárni, mire számíthat és mire nem, ha egyszer úgy istenigazából bedarálja a szerelem?

Nekem senki nem mesélt erről kiskamasz koromban. Nálunk tabu volt ez a fajta érzelem, a ronda, bűnös szexualitással együtt. Minden, amit ma már tudok, csakis tapasztalat. És mind, kitörölhetetlenül az enyém. Először, mint a legtöbb kislány, Apámba voltam szerelmes. Hozzá akartam menni feleségül. Gyönyörűnek láttam, erős volt, okos és népszerű. Fel tudott mászni a kötélre úgy, hogy csak a kezével tartotta magát. Pillanatok alatt lebarnult a napon, és mindent tudott a világháborúkról. A mai napig büszkeség csillog a szemében, ahogy rám néz, és ez örökké kölcsönös és meghatározó marad. De a való világba csak ezután szakadtam ki, ahol szerelmek és pasik már teljesen máshogy működnek, szerencsére egyébként, mert mi lenne velünk kézzel fogható kapcsolatok nélkül? Lássuk csak…

A szerelmi elme-elborulás ereje elementáris. Húz és von, bábozik veled, ragyogtat, éheztet, növeli a munka-teljesítményedet és csökkenti az alvásigényedet. Mosolyogva lézengsz a világban, minden sejted, minden porcikád egy áthangolt működési mechanizmus alkatrésze lesz. Egy belső fáziskapcsolót egyszerűen kiiktat benned, ami a realitásért és tárgyilagosságért felelős. A szerelmed gyönyörű, elképesztő és tökéletes…nyilván. Persze van ilyen is, ezt kölcsönös szerelemnek hívják. De általában mondhat bárki, bármit, rajtad kívül mindenki más látja, hogy a fiú kamuzik, link, alacsonyabb nálad, kisebbségi komplexussal küzd, skalpgyűjtő vagy háborodott. Ez azonban számodra mind nem létező faktor. Nincs akarat, nincs értelem, csakis érzelem-vezérelte lebegés egy zselés talaj fölött, egy színesen fénylő buborékban, rengeteg vággyal, szexszel kibélelve és úgy képzeld, hogy egy boldog plüssfigura vagy, de nem pamutvatta, hanem adrenalinos-endorfinos pattogós cukorka a töltet benned. Keresem rá a szavakat, hogy érezd, mennyire csodálatos állapot.

De Drágám! Nem ünneprontásosdiból mondom, csak azt szeretném, hogy tudd, én ott leszek veled akkor is, amikor ez az egész elromlik. Mert a szerelem kötelező velejárója, a vége. Egyszer csak történik valami, amitől az egész szétdurran, és akkor sajnos könnyes-sáros verítékké válik a szivárványossága, és egy rohadás hasadékon át kiömlik mind a pokolba, te meg ott maradsz, a testedre és lelkedre tapadt, bűzlő buborék héjjal. Elhagynak. Megcsalnak. Nem kellesz. (Kérlek, ne csináld azt, amit Anya… Én rosszul vagyok bekötve. Én akkor lendültem bele mindig még mélyebben érzelmileg, ha eldobtak.) Vagy a legkevésbé fájdalmas esetben csak úgy szimplán elmúlik a szerelem és úgy ébredsz egy reggel, hogy nem hályogon át látod a külvilágot, hanem élesen megvilágított valóságában. Én ezt kívánom Neked, ezt az utóbbit. Hogy mindig a legkisebb sérüléssel tudj tovább lépni és épülni a történtekből.

Kislányom, ha most engem kérdezel: ne legyél szerelmes, úgyis fájni fog a végén! De ha már nem fáj, akkor meg azt mondom: az egyik legcsodálatosabb, „bűn-kihagyni” érzelem a földön, amiben olyan szélsőségeket és kilengéseket tapasztalsz meg, amitől gazdagabb leszel, érettebb és elfogadóbb. Mert mindenkit elkaphat a gépszíj, amikor se esze, se éjjele, se nappala, csak a szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem…és olyankor nincs más dolgunk kívülről, csak megérteni őt, megsimogatni, és bólogatni, hogy tudom, milyen gyönyörű és tudom, mennyire szar.

Igen, Kislányom. A szerelem fáj. De úgy kell, mint a sópermet a tenger hullámai közt. Úgy kell, mint szabadságharcosnak a határtalanság. Beléd robbanó gyönyör-energiabomba, ami egy füst alatt rombol is, de neked kell tudni később a saját javadra fordítani ezt a bipoláris intenzitást. Sikerülni fog. Segítőd leszek.

 Anya