Ne csak szemetet egyen a gyereked!

Vannak napok, amikor annyira antiszociális vagyok, hogy bevásárolni sincs kedvem. Még úgy sem, hogy tisztán látszik: 4 napos hosszú hétvége után csak egy magától előmászó zöld kenyeret találtam itthon, meg kilenc lejárt túrókrémet. Legközelebbi, bevásárlásra esélyes szabad órám jövő szerda, este fél hat. Egyértelmű volt, hogy nincs mese. Mennem kell. Ilyenkor - nem először - pajzsként magammal rángatom legnagyobb gyermekemet, hogy tartson szóval, szórakoztasson és vonja el a figyelmemet a tényről, hogy vasárnap este, egy szánalmas falanszterben tolom a fémkocsit üveges tekintetű, vasárnapiasan zsíros hajú embertársaimmal.

Közvetlenül, mielőtt egy kellemes arcú és hangú, szintén zsíros hajú eladó felszólított, hogy kvázi takarodjunk kifelé otthonunk irányába a gyéren összeválogatott zsákmánnyal, mert záróra van, én egy fagyasztott, 12 db-os mini pizzával a kezemben álldogáltam, és próbáltam elolvasni az összetevőket. A lányom sírta ki a fagyasztóból a bizarr cuccot, és mire rutinosan a felét elolvastam, lemondóan annyit szólt:

- Tudom...szir-szar, szemét szenyvedék, színezék és aroma. Tedd vissza nyugodtan...

Bánatosan fittyent lefelé a szája.

Megvettem, persze, hogy megvettem neki. Tartson még egy perccel tovább a jutalom-hétvége, boldogan szorítottam magamhoz a parkolóig a kicsit fonnyadt papírdobozt, a pálmaolajos-nátrium-nitrites-dextrózos, maltodextrin-zsíros tejporos, emulgeálószeres-szójalecitines, dextrózos szalámis pizzát, ami nyomokban dióféléket, halat, rákféléket és zellert tartalmaz.Megvettem neki. Meg hát. Mert olyan csodálatosan szép alliterációt mondott szakbarbár, nyelvtan-náci anyjának…

Amióta egészségtudatosságra ébredtem, és komolyan vallom, hogy nem tömködünk magunkba úton-útfélen junk foodot és fölösleges kalóriákat, két jelenséget figyeltem meg. Az egyik a szánakozó, titokban a hátam mögött szörnyülködve összesúgó, néha nyíltan gúnyos szülőtársak: - basszus, nézd már…szegény gyerekei…tényleg nem mehetnek soha mekibe? komolyan, sosincs nincs otthon chips? gyertek, nálam mindig van a táskámban gumicukor, adok szívesen…na tessék, ugye látjátok, hogy falják ezek a szerencsétlenek?

A másik megfigyelésem pedig az, hogy a gyerekeknek is egyszerre fontossá válik, hogy meg tudják különböztetni az értelmes és kevésbé értelmes ételcsoportokat, annak érdekében, hogy később, amikor önállóan kell majd választaniuk, kialakítaniuk az étkezési kultúrájukat, tudjanak jó döntést hozni.

Nem, most ne gondoljátok, hogy egy szigorú, aszkéta, szöges korbáccsal rohangáló botsáska vagyok! Nem. Viszont azt vallom, hogy mint mindenben, az evésben is találjuk meg az egyensúlyt. Elvárásom, hogy kerüljük a szélsőséges mennyiségeket és egyoldalúságot, törekedjünk a kiegyensúlyozottságra ízekben és tápértékben. Hogy ezt hogyan fordítom le gyereknyelvre?

• Ehetsz édességet, de csak a főétkezés után, nem helyette!
• Muszáj inni, mert beleszorul a kaki a fenekedbe.
• Csak akkor mondd, hogy undorító, ha megkóstoltad. Addig nem hiszi el senki neked.
• Nem mondod, ez az undorító a kedvenced mától?
• Ez nem rántott patisszon, hanem sült csodakarika!
• Éhes vagyok! (= Még csokit akarok) – Nincs több csoki, egyél banánt vagy ivójoghurtot.
• Annyit szedj, amennyit megeszel.
• Szükséges minden nap gyümölcsöt is enni.
• Gyere, inkább sütök én neked palacsintát/csokitortát ha édes ízre vágysz.

Szép lassan bevezettem, hogy a teát mézzel édesítjük, hogy teljes kiőrlésű pékárut vásárolok, hogy nem iszunk szénsavas üdítőket, hogy az itthon sütött sütemény édesítőszerrel készül, (egyébként próbáljátok ki, hogy először csak feleannyi, majd harmadannyi fehér kristálycukrot tesztek a sütikbe sütéskor. Meglepő, de majdnem pont olyan édes lesz minden…), hogy különböző, meglepő zöldségeket és gyümölcsöket vezetek be, nem csak az alma-banán kombó létezik, hogy csak olyan nasikat tartok itthon rendszeresen, aminek van értékelhető tápértéke (magvak, joghurtok, étcsoki), minden étkezésbe próbálok rostokat, nyerset, fehérjét csempészni, és a száz évig szavatos, tartósítószerrel, színezékkel és aromával teli szutykokat egyszerűen kirekesztem az élelmezésünkből.

Most, hogy már irgalmatlanul sajnáljátok a gyermekeimet, elárulom, hogy ebben sem törekszem a kizárólagosságra. A gyerekek évente kétszer, Húsvétkor és Mikuláskor csokinapot tartanak. Egész álló nap, ébredéstől elhullásig édességet zabálhatnak, amennyit akarnak, és nem muszáj semmi mást fogyasztaniuk. Higgyétek el, ez csak az első alkalommal volt nekik elképesztő lehetőség az ígéret földjén. Valójában rájöttek, hogy nagyon hamar cukorsokkos undorban fetrengenek, miközben szomjan pusztulnak és rizs meg húsleves, de legalábbis valami sós íz után könyörögnek. Azért megtartjuk mindig, de egyszerűen kezdik érezni, hogy hol a határ. Mondjuk a fiam lassabban…

Mekibe is eljutunk évente kb. háromszor. Ha pedig vendégségben vagyunk, úgyis azt esznek, amit a vendéglátó kínál, tehát olyankor nincs megkötés, csak annyi, hogy például egy vacsoravendégség után nem tálalok fel itthon újabb vacsorát, vagyis úgy kell máshol is enni, hogy értelmesen tudja a gyomruk lezárni a napot. Ha csak nyalókát, meg chipset faltak, mert az itthon úgy sincs, este 9-kor meg nyavalygás van, hogy éhes vagyok, azzal bizony nem tudok mit kezdeni. Mivel erre is hamar rájöttek, ilyen szélsőségek sem fordulnak elő. Azt is tudjuk mindannyian, hogy szükséges az önjutalmazás, és ez bizony sokunknál étel-ital formájában történik. Nálunk az a szokás, hogy nyaraláskor lazábban kajálunk. A gyerekek választhatnak (számomra) gusztustalanabb, kalóriabombább, nasizósabb ételeket, de itt sem tudom megállni, hogy el ne magyarázzam, hogy ha már választani kell: inkább tejes alapú jégkrém, mint a calippo-féle fagyasztott, színes víz. Inkább rostos, mint szénsavas. Inkább light ice tea, mint cukros. Inkább innivaló, mint jégkása. Inkább jégkrém, mint vattacukor. Egyébként ha előre megegyezünk, hogy mondjuk három hét nyaralás alatt melyik szenny-édességből mennyit lehet enni, akkor tudnak dönteni, hogy mikor lövik el a lehetőséget, és utána elengedik a kérdést.

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ha gyerekkorban nem alakul ki egy egészséges táplálkozási szemlélet, akkor felnőttként vért izzadunk a testsúlyunkkal, a betegségeinkkel és a példamutatásunkkal.