Hogyan lettem szilveszteri szaranya?

Mondhatnánk, hogy nyomorúságos gyermekkorom volt, mert engem soha, sehova nem engedett el az anyukám. Nem mehettem iskolai Fenyő-diszkóba, nem jártam tánciskolába meg házibuliba, kimaradtam az összes hétvégi megmozdulásból, egész egyszerűen azért, mert édesanyám erkölcstelennek tartotta ezeket. Egyébként meg nemhogy nem volt nyomorúságos, de egyenesen szuper gyerekkorom volt, mert senki nem járt annyit színházba meg családos utazásokra, mint én. Rengeteg tudást, élményt és szeretetet igyekeztek belém csöpögtetni a szüleim. Azt azért megfogadtam, hogy egy-két dolgot máshogy intézek majd a gyermekeimmel kapcsolatban.

Nagy egyetértésben a férjemmel, mi a közepesen liberális szemléletet követjük a gyereknevelésben, ahol a megengedés és a szabálykeretek egyensúlyban vannak. Nálunk sokkal több mindent szabad, mint nekem régen: szabad kütyüzve kikapcsolódni, szabad körmöt festeni és sminkelni, szabad egy-két négyest beszerezni, nincs világégés, ha nem tét-tantárgyból még rosszabb jegy is becsúszik, szabad gyarlónak és tökéletlennek lenni, viszont elvárt a becsület, a szociális érzékenység, a tehetség kiaknázása, és reméljük, hogy kiérdemelt a tisztelet.

14 éves nagylányommal együtt járjuk az első gyermek kamaszodásának iskoláját. Én az elveimet rendezgetem gyakorlatba, ő meg hozza a tankönyvi identitás-fejlődést: hisztizik, értetlenkedik, érvel, plafonra forgatja a szemét, igazságot oszt, megölel, ellök, imád, utál. Pont, ahogy kell. És hogy jön ez a szilveszteri szaranyasághoz?

Az történt, hogy idén először több buliba is meghívták a lányomat ilyen-olyan barátok, társaságok. Kettőre szűkítette a kört, majd fennmaradt egy buli a rostán: egy 5-6 fős csajbuli az agglomerációban, ahol a szülők nem lesznek otthon. Hosszasan agyaltam és egyeztettem az apjával, hogy mi legyen, sőt, még közeli anyatársaimmal is dilemmáztam az ügyön. Végül közösen azt a döntést hoztuk, hogy idén még nem engedjük el. Hogy miért? Mert nem akartam kockáztatni egy olyan bulival, ahol felügyelet nélkül egy másik városban partiznak, úgy, hogy én meg 2 kistestvért őrzök itthon egyedül, amíg a férjem éjszakai szolgálatban van, így ha bármi gond lenne, én nem tudok azonnal ugrani. Azért, mert hiába bízom meg saját gyerekemben, a többiekben miért kellene 100 %-ban? Ki garantálja, hogy nem indulnak bele az éjszakába, miután a tiltás ellenére mégis felpattintanak egy proseccot, teszem azt? Vagy hogy nem csapódik egy maréknyi idegen „kispasi” a buliba? (Félreértések elkerülése végett, tavaly már volt barátnős szilveszteren, de felnőtt felügyelete mellett. Még így is ciki volt, amikor nagymamát kijátszották és elmentek sorra becsöngetgetni az utcabeli házakba, csak úgy elfutás céljából, és majdnem megverték őket egyik helyen, mert egy beteg asszonyhoz csöngettek kétszer, akinek a fia hajnali műszakba ment dolgozni és aludni akart volna…) Egészen egyszerűen, korainak tartom még idén ezt a fajta bulizást. Nem, nem kell meggyőzni, hogy hülye, homokba dugott fejű némber vagyok, ez az írás most nem arról szól, hogy miért döntöttünk így, hanem a reakciókról. Az érveimet egyeztettem a lányommal, mindent megértett és minimál szájhúzogatás után szent a békével elfogadta a helyzetet, főleg miután biztosítottam, hogy annyi Marvel-filmet nézhet meg szilveszter éjjel, amennyit bír. Itt le is zárhatnám a sztorit, ha a bulit rendező lány anyukája nem hívott volna fel, és nem kéri számon rajtam a döntésemet. Kicsit megakadtam, hiszen igen távoli látásból-ismerősök vagyunk, nem is értettem, hogy mi a gond. Aztán rájöttem, hogy az egészet önmaga ellen fordította. Burkoltan azt gondolta, az ő közegüket nem tartom elég elitnek ahhoz, hogy a közelükbe engedjem a gyerekemet. Miután elszámoltatott, hogy „miért tartok láncon egy 14 éves lányt”, kifejtette, hogy nevetséges túlzás, amit művelek, majd hosszas monológban gyermeknevelési szaktanácsadást tartott nekem, az oktondi, bénítóan smasszer nőnek. Teljes megütközéssel hallgattam, hiszen vajon mit várt, mit akart elérni? Hogy megszaggatom a Zara-felsőmet és mély megbánást tanúsítva azonnal revideálom az álláspontomat? Magyarul apró fejen koppintásra, gyorsan segget csinálok a számból? Még ha a lányom kampányolt volna, talán egy újabb átgondolást ígérhettem volna, de így… A fél éjszakámat agyalásra késztette, és szomorúvá is tett. Miért engedjük meg magunknak annyian, hogy kérés nélkül, mélységekig beleugassunk mások gyereknevelésébe? (Pont, mint a szoptatási hozzáállásába, a hiszti kezelésébe, a kistestvér-vállalásba, a vallásos nevelésbe, stb.) Tudom, hogy milyen irányba tartunk a kamaszodás során, támogatom az önállósodást, tűröm a személyiségfejlődés kilengéseit, de tiltom a tiszteletlenséget és a hazudozást. Vagyis igyekszem példát mutatni nekik abban, hogy mi lehet elfogadott viselkedésben, módszerben, hangnemben.

De tudjátok mit? Igen, én ilyen túlféltős szaranya vagyok, aki egyévesen túlöltözteti nyári záporban az első gyerekét, aki nem akarja őt bölcsibe adni, aki összetűz a tanárnővel, ha az igazságtalan az ő első szülöttjével, aki igyekszik mindenkinek megfelelni és nyitottan barátságosnak tűnni az első szülői közösségben, aki nem tud sütit sütni a Mikulás-estre, de megpróbálja mégis az almás pitét, nehogy valaki megszólja, aki az osztályban a legkésőbb vette meg az első mobiltelefont a gyereknek, aki legutoljára engedte el az első ott alvós buliba, aki retteg az első aktuális sítábortól, és akinek az elvei és a gyakorlat rendezett masszává olvadnak, mire a harmadik gyerek is kiskamasz lesz.

De addig…addig ilyen - saját elvadult ötletei által vezérelt - szaranya maradok. BÚÉK. (Nagyágyból kamasz gyerekekkel Marveles filmnézős, szánalmasan elnyomott, mackógatyás, fetrengve brownie-t zabálós, csendesen-röhögj-nehogy -a-kicsi-felébredjen házibuliból. Nyertünk még egy évet.)