Amikor arról álmodozol, milyen lesz anyának lenni, mennyire cuki kisbabáid lesznek és milyen irigylésre méltóan gyönyörűek és jól neveltek és boldogok lesztek, van egy-két alapvetés, ami nem jut eszedbe előre. Többek közt, hogy a gyermek-étkeztetés sosem egyszerű ügy. Sőt. Van, amikor maga, a beláthatatlan fekete lyuk.
Nyuszó két lábban ugrál a hideg pocsolyában, rimánkodás közben, hogy induljunk már, én előre-hátra tologatom a testvérbabakocsit, benne Bence ordít éhesen. Több okból kifolyólag nem szoptatom sehol máshol, csak otthon. Persze akad vis maior, ne horkanj fel, nyilván nem hal éhen akkor sem, ha távol vagyunk az otthontól, de ha csak lehet, hazamegyek szoptatási időben. Egyrészt november van, nem szívesen vetkőzöm az utcán, és ahogy öregszem, egyre fázósabb vagyok. Másrészt a komfort megnyugtat – nappali, saját illat, széles fotel, ismerős arcok. Harmadrészt, ha nincs elég tej, bepattintok egy tápszert a mikróba. Igen, tápszer! És mikró!
Van néhány dolog az életben, amire szeretnélek felkészíteni. Le kell írnom ezeket neked, mert a mindennapjainkban el fog sikkadni egy csomó minden. Eltörpül majd a rengeteg élmény mellett, az utazások, a családi rendezvények, a közös vacsorák, végtelen társasjátékok, csikipartik és barátnős korcsolyázások, csajos napok, színház előtti trendi rongy-vásárlások és az összeborulós, nagy lelkizések mellett.
Azt mondják, nincs két egyforma terhesség. Hát…azért vannak átfedő, alapvető tézisek. Melyikről értekezzünk inkább? A parttalan evésről vagy a kínzó hányásról?
Fiammal való terhességem tizenharmadik hetének negyedik napját sosem felejtem el. A nap, amikor arra eszméltem: nem hányok. Tizedmásodpercek alatt lett újra velem az erő, amiről öreg motorosok állítják, hogy csak a harmadik trimeszter elejéig tart. De ne szaladjunk előre. Örüljünk a felkelő napnak és annak, hogy a budai hegyek felől érkező sugarak nem a hátadat simogatják a hatalmas fürdőszobai panoráma ablakon át, miközben ordítasz a wc-kagyló irányába, hanem arcoddal tudsz felé fordulni, hogy töltődhess végre.
Nyuszó hetedszerre nyüsszögött fel aznap éjjel. Valami ócska felsőlégúti vacak szívta mindkettőnk vérét, amúgy sem tudtam aludni a saját hőemelkedésemtől. Felváltva szörcsögtünk, azzal a különbséggel, hogy én nem sírtam, pedig akartam. Nyuszóval az ölemben sétáltam fel-alá a felső szinten, a redőny résein beszivárgó utcai fénycsíkokat gondosan átlépegetve. Szokatlan pályán mozogtam az éjszakában, hiszen Nyuszó hat hetes kora óta végig aludta az éjszakákat, és beteg sem nagyon volt eddig.
