Gyermekeink közt generációs korkülönbség van, így igyekszünk mindig olyan jellegű közös programot szervezni, ahol a 14 és a 13 éves pont olyan jól elbandázgat, mint a 4 éves. Balaton környéki kirándulásaink során két ilyen helyet is felfedeztünk, évek óta visszajárunk, próbáljátok ki ti is!

Kilenc hónapnyi magánrendeléses terhesgondozás után szabadságáról, éjszaka behívott szülészorvosodnak adsz-e hálapénzt?

Ez a hálapénz eleve olyan rosszízű szó, és nem a jelentése miatt, tudniillik hálás vagy azért, hogy életed legmeghatározóbb bevetésénél veled van egy orvos, akiben megbízol, aki átsegít a fájdalom-nirvánán és bármilyen komplikációban megoldást nyújt. Ideális esetben. Amiért egy nő tényleg végtelen hálát érez, és ebben a nyomorultul magyar történetben, amibe már eleve beleszülettél, hogyan máshogy tudod kifejezni értékelhetően a háládat az egészségügyben, mint pénzzel…?

El is kezded már jó időben a felkészülést – mert tudod, hogy majd úgyis hálás leszel, mert illik annak lenned – és kismama körökben gyűjtesz infót, hogy mennyit szoktak adni, hányszorosa a magánrendelés díjának, mennyi kell a szülésznőnek, mi a tarifa császármetszés esetén és hány százalékát adod a körvonalazódott összegnek, ha végül mégis az ügyeletesnél szülsz. Szülés után aztán még egyszer mérlegelsz: tényleg bejött-e az orvos, jófej volt-e végig, hányszor vizitelt a kórtermedben személyre szabottan, mosolygósan meglapogatta-e a válladat vagy csak beszürkült arccal dohányzott az udvaron, fehérben…? – szóval adod-e a teljes rászánt összeget? Érzed-e a hálát arányos százalékban?

Méltatlan, igaz? Hidd el, nem csak neked az. Sokszor az orvosnak is kínos, hogy ott kaparászol egy borítékkal. Inkább vágyik ő egy kevésbé megalázó fizetésre, mint az ajándék szatyrocskákra. (Egyéb paraszolvenciákról, mint csokor fakanálról, hétszáznegyvenedik üveg, bármilyen ihatatlan alkoholról, fagyasztóból kivett, olvadozó vadhúsról vagy szedett-vedett tojásról nem is beszélve.)

Most ne kezdjünk bele a „rohadt, pénzéhes orvosok” parttalan topikjába, mert mint minden éremnek, ennek is látványosan két oldala van, mindenki tud példát és ellenpéldát mesélni. Mi lenne, ha inkább megoldáson agyalnánk? Tudom, nem mi fogjuk tudni megoldani az egészségügy több évtizedes nyomorát, de ötletelni a béke kedvéért nem árt.

Az én idealizált világomban – mivel teljesen naiv nem vagyok -  a hálapénzt nem lehet eltörölni egyik napról a másikra, főleg azért nem, mert a kereslet-kínálat elve alapján működik, így hát, amíg egy olyan páciens is van, aki hálából pénzt ad az orvosának, addig a rendszer működőképes. De miért nem legalizáljuk, tiltás és ítélkezés helyett? Ha már az egészségügyi fizetéseket képtelen a rendszer érzékelhető szinten „orvosolni”, és még mindig szánalmas messzeségben elmarad a nyugat-európai szinthez képest. Lehetne mondjuk pénzt adni az orvosnak, főleg miután megkérjük és elvárjuk, hogy munkaidőn túl, a seggünkből bármikor előrántva őt, túlórázzon. Ez hívjuk ugyanis szülészorvos-választásnak. Ezt – mivel plusz szolgáltatás – meg kell fizetni, de akkor lehessen hivatalosan, számla ellenében, adott, fix, ismert tarifával, ne ilyen-olyan sus-kus információk alapján. Legyen egy százalék, amit az orvos a kapott összegből  a kórháznak lead az infrastrukturális háttérért. Aki megteheti, válasszon orvost és fizessen érte, hasonlóan a magánszektorhoz, csak állami ellátás keretein belül. Mint egyfajta állam az államban. (Vagy inkább álom az álomban…) Aki nem akar vagy nem tud erre áldozni, annak ugyanaz a szakellátás járjon, csak az orvos személyét nem választhatja meg.

Miért lenne ezzel gond, hiszen magántanárt is választasz és fizetsz érte, miközben az „alapellátás” ingyenes. De ha te differenciálni szeretnél, mert nem elég mondjuk a nyelvvizsgához az, amit a tantervbe iktatva kap a gyereked, akkor megfizeted a különórát, hiszen így már szolgáltatássá válik.

Kemény volt ez a tanév, pillanat alatt elszállt. Visszagondolok az utolsó előtti hétre, mielőtt átcsapunk a "mit csináljak a gyerekkel egész nyáron" munkacímű tragikomédiába. Minden tantárgyból hátravolt még minimum egy témazáró. Kiskamasz gyermekeimből az utolsó leheletet próbálja kipréselni iskola és szülő egyaránt. Jó, azért nálunk vannak engedmények, például lehetsz négyes matekból kislányom, mert te azért fejtettél ki energiát, hogy azt elérd. Megtetted és én büszke vagyok.

És nem utolsó sorban anyád nyomorult matematikai képességei kódolódtak tovább.
Na, de adott itt kérem a nyelvtan dolgozat is, amire igyekeztünk - igen, többes számban, bár ez nem a kedvencem, főleg kisbabás anyukaként igyekeztem kerülni a fülünkbe folyt a kibukott tejecske, már bilibe kakilunk és a horribile dictu: 200-at szopiztunk szakkifejezéseket, így fejedelmi többesben - szóval igyekeztünk maximálisan felkészülni, hogy ne hozzunk szégyent egymás fejére. A magyartanár anya és kiemelten kommunikatív gyermeke. Éjszaka csak háromszor voltam Kisbabánál, aki sírást színlelve álldogált az ágyban, és igyekezett kiszállni, meg lemenni a földszintre, hogy Csörgőfejű Nyulat megkeresse a lenti kuplerájban. Rohadtul szigorú voltam. Csörgőfejű...te kis nímand!! - gondoltam, miközben Babát visszanyomtam. A harmadiknál már 4.50 volt, fölöslegesnek és egyben nevetségesnek éreztem a visszaalvást.
Hatkor felkeltettem Nyuszót, tananyag ismétlése végett. És akkor elindult a nálunk szokásos esztrád-egyveleg, ami viszonylag szórakoztató lenne, ha nem lennénk időkorlátba szorítva reggelente.
Bence: - Nem veszem fel ezt a pólót. Másikat kérek. Nem szeretem a májkrémes kenyeret. Nem akarok inni.

Apa tátott szájjal liheg, mindene fáj és gyakorlatilag az orrát kiiktatta a sok mocsadék pollen a légzés-mechanizmusból. Éjszaka hörög és kétóránként piros fényt dug az orrába, ami miatt egyszer annyira megijedtem, hogy kiugrottam az ágyból, de mellettem a fal van, rajta egy billegő radiátor, amit ha szétrúgsz térddel, percekig hangosan rezonál. Pipa. Apa: - Fáj a fejem!
Nyuszó: - Nekem is fáj.
Bence: - Úristen, nemááár! Most hova üljek el? Két fejfájós közt!! Majd jól elkapom! Hányni kell, Nyuszó?
Anya: - Akkor kislányom, ha összetett szót toldalékolunk, hogyan bontod elemeire? Kérlek, ragozz el egy igét alanyi és tárgyas ragozásban!
Bence: - Ezen gondolkodsz? Béna...mit kell ezen ennyit??
Nyuszó: - Böfögöm, böfögöd, böfögi...
Kisbaba: - Dörmi mackóóóóó! azt kéreeeem! nem eeeeeezt!!
Apa: - Toldalék, rag, összetett szó, köbgyök, Pithagorasz, minden megy nyelvtanból, Nyuszókám?
Baba: (májkrémet köpköd) Dörmiiiiiit!!
Anya: - Hány jel állhat egy szóban? Mi a jel szerepe?
Bence: - Haladjunk már, nem tudok focizni az udvaron óra előtt! Mindig veled van a baj, mindig Nyuszó miatt késünk el!
Baba: - Én az űrhajósokat szeretem legjobban. Holnap is találkoztam két űrhajóssal. Olyan szeretem őket! Megölelem!
Anya. - És kit szeretsz még, Drágám?
Baba: - Űrhajóst.
Anya:- (miközben szívja Baba orrát, túlüvöltve a porszívót) Mi a képző definíciója? Hogyan változtatja a szó jelentését? Szófaját? Ó, túlcsordult a takony, a francba...
Apa: - Hol az allergiagyógyszerem? Hol az övem? Nincs fekete zoknim? Hol van? Miért nincs?
Bence: - Megint elkésünk! Mindig elkésünk! Nem ezt a cipőt akarom! Focizni SOSINCS időm!
Baba: - A garázst nem szabad megenni, pfúj, az undorítóóóó! Csak a vacsorát szabad! A garázs hatalmasat csíp! Kérek bálnaszörpöt!
Anya: - Babó, hogy szereted anyát?
Baba: - Apát szeretem.

Keverednek a szavak a fejemben, a definíciók, régi nyelvészet tételek ugranak be. Cipőt adok Kisbabára, kitessékelek minden iskolást az autóba, visszaszaladok a slusszkulcsért. Hiányérzetem támad, felkapom a szemüvegem. Hirtelen megszédülök, hánynom kell, berohanok a klotyóba. Ott rájövök, hogy a szemüvegen túl a kontaktlencse is rajtam van, szemüveget letépem, közben a wc-be esik a hajráfként feltolt napszemüveg.

Most, hogy visszagondolok a könnyed hajnalok lebbenésére, a romantikus reggelekre, a sok különórára, ahova bélhúzás nélkül, simán időre elértünk mindig és kicsit sem volt terhes számomra, hogy Kisbabát folyton rángatom mindenhova, sőt többször fel kellett ébreszteni délután, hogy eljussunk a célállomásokra és közben a Gyermekvédelem ne szálljon ránk, hogy a babát itthon hagyom egyedül rántottát sütni, és a nyugodt esték, amikor gyermekeim mosolyogva, önként és hibátlanul felmondják a napi leckét, mindig minden házi kész, fiam sosem kapott felszerelés- és házi feladat hiány miatt feketét, ami után nem gyűlt össze egyes, nincsenek magatartás beírásai, és lányom sosem telefonált, hogy azonnal vigyek be utána szünetbe ebédjegyet, korcsolyát, tesi cuccot vagy kísérleti mágnest környezet órára. Eszembe jutnak a boldog percek, hogy sosem csúsztunk meg a menza-rendeléssel, az ebéd-fizetéssel, természetesen minden iskolai rendezvényre habos süteményt sütöttem, terménybábot faragtam és a szülői sportrendezvényeken minden indított sportágban dobogós helyen végeztünk jóurammal.
Részt tudtunk venni az összes iskolai családi napon, miközben az uram nem töltötte négy napos konferenciának álcázott távollétét a Balatonnál vidám vitorlázással egybekötve, én meg negyedik napja egyedül a hárommal, és egyszerre általában nyolc helyen kellett lennünk, de természetesen megoldottuk, ahogy a másik családi napot is, amikor az egyik gyerekemnek nem jött közbe fellépés a nap közepén, míg a másik beszoktatós volt a bölcsiben és természetesen az autóm sem aznap reggel rohadott le végleg, hogy a beígért kirándulós furikázást meghiúsítsa.
Nyugodt, higgad hangon és rendezett arccal kezeltük az év során felmerülő konfliktusokat, ami szinte elenyésző darabszámban jelentkezett, pálinkagőzös felnőtt bulikról pedig szó sem lehetett. Édesanyám nem telefonált utánam sírva a tavaszi kiruccanásunk idején már a reptérre, miután Nyuszó rommá törte magát az utcán elesve, Kisbaba fejre nyalt a kanapéról, Bence pedig mindenkit megdobált lego darabkákkal, hogy valószínűleg ő többé nem ér rá.
Meleg étel, tele hűtő, frissen vasalt damaszt ágynemű mindig készen várta itthon kis putyerkáimat, édesanyjuk pedig fittebb, kipihentebb és fiatalosabb,mint valaha.

(Részlet a megyei kórház idegosztályának nagyvizit-naplójából. Kezelőorvos: dr. Omnipotens. Páciens: Katinkanya, Óbuda főterén, éjszaka, kiüresedett arckifejezéssel lézengő középkorú nőbeteg.)

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de – annak ellenére, hogy mindig is liberálisabb szemléletű voltam - nekem kemény tanulópályán kellett végighaladnom, hogy az elfogadás képességét megszerezzem. Hogy ne minősítsek, és ne legyek kirekesztő. Biztosan állíthatom, hogy ma már nem vagyok képes ítélkezni első blikkre, semmiben. Még az oly kényes hüvelyi szülés kontra császármetszés témában sem, amiben azért mindenki tud „szakértő” lenni. Az élet nekem mindkettőt felkínálta kipróbálásra.

Az nem is szülés!!

Az első gyermekedet várod? Félsz a szüléstől? Félsz, mert ismeretlen? Félsz, mert tudod, hogy fájni fog? Félsz, mert félted a kisbabádat?

Félj nyugodtan! Félj bátran! – mondanám, ha nem lenne ellentmondás. Féld ki magad, adj teret neki, hogy aztán csillapodhasson. Olyan ez, mint az egészséges, jó izgalom. Növeli a teljesítményt. De ne engedd, hogy leteperjen.

Az idei, 89. Ünnepi Könyvhétre kilátogatni egyszerűen ikonikus érzés. Neked is az lesz mindenképp, ha a könyvek bűvöletében élsz, ha minden újdonságot azonnal beszerzel, ha csemegékre vadászol, ha szereted a friss könyv illatát, ha anyósodnak nem tudsz mit kitalálni szülinapjára és akkor is, ha sosem olvasol, csak trendi a méret és szín szerint berendezett könyvespolcod a nappaliban, és pont egy középkék, vékony album hiányzik a teljességhez. Pont ezért: Könyvhetet mindenkinek!

Mindannyian más irányból érkeztünk a könyvimádathoz: te felnőttként érezted meg az ízét, amikor egy romantikus sorozat beszippantott, mi könyvek közé születtünk, én gyerekkorom óta írok, ti szakkönyvekre vadásztok, ő nyelvzseniként a huszadik nyelvkönyvét hajkurássza, ők meg a gyerekkönyvekből táraznak be már Mikulásra. Szerencsére nyáron bővelkedünk a különféle könyves rendezvényekből, de az egész országot behálózó Ünnepi Könyvhét mégiscsak minden olvasó érzelmi érintettsége kell, hogy legyen!

A vak bérgyilkosból kérhetek egy steril példányt?

Hiszem, hogy nem csak én vagyok az az igazán elvetemült, aki a tűző napon, órákon át bogarászta végig a kínálatot standról standra. (A Vörösmarty tér több pontján is van fagyi, nyugi…) A standok természetesen nem csak a saját kiadású könyveiket árusítják, de az az elsődleges. A friss megjelenések és a nagyon népszerű kiadványok egymás után bukkannak fel több helyen, és kivétel nélkül mindenhol jelentős, akár 50 %-os kedvezménnyel tudsz vásárolni. Ha célzottan keresel egy könyvet, érdemes megnézni, melyik kiadó adta ki, és eleve azon a standon keresd, ott találod meg nagy eséllyel a legjobb áron is.

Bevallom, nekem most nincs kapacitásom a gyerekek és a napi munka mellett minden este olvasni, de évtizedek teltek el ágyban könyvekkel és őszintén hiányzik. Viszont utazáskor és nyáron mindent bepótolok. Ma már könnyű dolgom van, mert rákaptam az e-book-ra. Így túlzás nélkül bármikor, bárhol tudok Kindle-olvasni, különösebb cipekedés és készültség nélkül. A könyvheti vadászatom is részben arról szólt, hogy címeket, ötleteket szerezzek a letöltésekhez. Mert ugyan hatalmas dilemma, és vérzik a szívem a nyomtatott lapok illatáért, suhogásáért, és hogy olyan meghitten tud a hántolt, pörkölt napraforgómag a lapok közé szorulni a sztori hevében… De a praktikum, és a XXI. század győzött: nincs több gyűjtögetés, a könyvek átveszik a hatalmat itthon és kiszorítnak a házból, szóval felnőtt irodalomból már csak elektronikus forma jöhet be hozzánk.

Az viszont végtelenül megnyugtatja a print műfaj kihalásától rettegő magyartanárt bennem, hogy a Könyvhéten hemzsegő tömeg vette és vitte és szagolta és tapogatta az igazi könyveket, minden korosztály és mindenféle embertípus, és amikor a mellettem álló hófehér hajú, törékeny, botra támaszkodó nyolcvan körüli néni kért a pult alól egy érintetlen bérgyilkosos példányt, akkor végleg megnyugodtam, hogy olvasni jó és kell és érdemes és mindenevők vagyunk az irodalomban.

De mit olvasson a fiam??

A gyermekirodalmat kínáló kiadókat is tüzetesen végigjártam. A lányaimmal (14 és 4 évesek) könnyen boldogultam, a nagy falja a könyveket, és valójában neki szóló kamaszlányos regényekből Dunát lehet rekeszteni, a kicsi meg épp Kufli-mániában utazik, szóval nekik szégyentelenül bevásároltam. (Igen jó hír, hogy idén majdnem minden standnál lehet bankkártyával fizetni.)

Na de a fiam 12,5 évesen…aki egész egyszerűen alig olvas, az a kis valamicske is maximum sportújság… Ok, a kötelező olvasmányokon becsülettel átrágja magát. Becsülettel, de nem élvezettel. Én pedig annyira szeretném, ha ebben is örömet lelne, mert ez az öröm határtalan szabadságot és szárnyalást ad! A nővére néha a kezébe ad egy-egy regényt, de nem mindig arat nagy sikert. És bevallom, én sem találtam neki átütő művet: vagy „babás” kisiskolás témájúakra bukkantam, vagy nagy-gimnazistáknak valóra. A detektív nem érdekli, a tudományos-fantasztikusak meg annyira bonyolultak, hogy elveszti a fonalat. A Ropi naplója jó volt, de azt már kinőtte. Itt azért érzek kitöltendő űrt, kedves gyermek-irodalmár kollégák! Ajánlásokat szívesen fogadok!! Addig is felszerelkeztem neki némi felvilágosító irodalommal, az tuti bejön… 

Külön dicséret a Pagony Kiadó munkatársainak, felkészültségükért. Elképesztően képben voltak és minden igényre tudtak könyvet ajánlani. A Csimota Könyvkiadó standján pedig 2015 gyermekkönyvére tettem szert, ami szívszaggatóan magyar és valós. (Elekes Dóra: A muter meg a dzsinnek) A standon jelenlévő hölgy és úr szívvel, ésszel és szeretettel szinte együtt élt a könyvekkel, olyan profin és annyira tele lélekkel, hogy az varázslatos volt!!

És mivel suhanunk a korral és a kütyükkel, a Digitális detox-ot (Catherine Price elgondolkodtató írása a mobilfüggőségről) épphogy megúszva, azért toljunk magunkról egy könyvheti szelfit az Instára, hashtagolvasovagyok! Aztán utána tényleg olvassatok!!

Elérkezett a fesztiválszezon, és mitagadás, ilyenkor az anyákban is feltámad a bulizhatnék. Menjetek, eresszétek ki a fáradt gőzt, utána úgyis fel kell húzni a cselédsipkát újra.

Így tanév vége felé hadd kérdezzem már meg, hogy melyik pedagógiai irányzathoz tartozik a „mit csináltál, hülye gyerek?” és a „ki köpött a vödörbe, a k..va anyátokat?”

Bence tágra nyílt szemmel néz rám, amikor szembesítem az osztályterem ajtajára felragasztott, ember méretű táblázatban felvésett magatartás fekete pontjaival. Első osztály, november. Az akkurátusan, de gyermeteg módon megrajzolt táblázatban szépen betűrendben az osztálynévsor, a hónapok, valamint a magatartás és szorgalom pontok. Kizárólag a feketék. Hamar látszik, hogy kik a renitensek, hiszen az ajtó folyton tárva-nyitva, csak az nem látja, a „rosszak” bélyegét, aki a szomszéd kerületben sétál csukott szemmel. Igen ám, de az én kisfiamnak gyakorlatilag egy eseten kívül fogalma sem volt, hogy mikor, miért kapott feketét. Felhorgadt bennem az anyaállat. (Jó, most írhatjátok, hogy rohadt elfogult vagyok, meg inkább neveltem volna meg a gyerekemet, meg egy nyomorult anyai csőd az életem, és szégyen-gyalázat.) De mégis… Milyen előítéleteket szül ez a táblázat? Mit követett el a gyerekem? Miért büntetünk motiváció helyett első osztályban?

Az újonnan nyílt Holnemvolt Várról olvashattunk már langyosat, hideget és jegeset egyaránt. Mi mindezek ellenére vettük a bátorságot, és ellátogattunk.

Hosszasan, későn érő típus voltam gyerekkoromban, anyukám meg nem fektetett nagy hangsúlyt a nőiességem kidomborítására. Három éves koromban egy vajdling alatt körbenyíratta a hajam, mert folyton nyafogtam, hogy húzza a befőttes gumi a copfomat. 10 éves koromban a játszótéren megkérdezte egy utcakölyök, hogy fiú vagyok vagy lány?!? Ez annyira mélyre szaladt, hogy innen datálom magamban hivatalosan az elpicsásodási szándékot.