Gyermekem hetek óta, újra és újra visszatérő sztorival érkezik haza az iskolából minden nap. Egyik, reál tárgyakat tanító kolléga élvezettel gyalázza őt az órákon. Az elején félmosollyal legyintettem, és természetesen arra is gondoltam, hogy a gyermek valamivel durván kihúzta a gyufát, de bíztam benne, hogy majd elcsitul az ügy. Nem akar. Most öntsek rá olajat, vagy ne? Meddig kell egy szülőnek (is) csendben tűrni?

Egészen konkrétan az alábbi osztás hangzott el legutóbb.

• Nnna, tessék. A hülyék már megint beültek az utolsó sorba. Ma sem tudtok semmit, igaz? Állj csak fel, mondd el ezt a feladatot! Nem tudod? Nem. Érdekel téged egyáltalán valami? Igen? Micsoda? A magyar meg a történelem? Az minek? Egyik se lesz jó semmire! Maximum olvasol majd egy-két regényt, történelemből meg majd ismerni fogod a várakat. Az én szüleim már rég megvertek volna, ha ilyen irányba megyek. A szüleid magukról állítanak ki szegénységi bizonyítványt, hogy tűrik ezt az érdeklődési irányt. Ennyire szőke vagy? Mert belül vagy szőke!!! Ülj le, egyes! Többiek, legyetek hálásak, hogy most ő kapott egyest helyettetek. A többi szőke helyett. Látom szomorú vagy, nagyon helyes, legalább hatással vagyok rád!

Meg kell mondanom, ez a monológ több irányból támadható, de maradjunk most csak a humán vonalnál. Hogy engem, anyám miért nem vert dagadtra, amikor kiderült, hogy a vér reál családban csak a nyelvek és az irodalom érdekelt, azt máig nem értem. És folyton azt tanította, hogy a pedagógusnak mindig igaza van. Viszont most nyilván jó okom van ezt a bakit korrigálni gyermekem irányába. El is képzeltem, ahogy jól elcsépelem, miközben habzó szájjal ordítom: - ellenkezel?? hát ennyire makacs vagy? ott a sok szép egyenlet meg képlet te meg ezzel a szar szépirodalommal ütöd el az időt?? Klasszikusok? nesze! kortárs? anyád úristenit! nyelvvizsga? majd én adok neked, barna gyereket szültem én vagy szőkét??

Persze, dobjátok rám a sarat, hogy biztos a gyerek pofázott sokat, meg kezelhetetlen, nyomorult kamasz, meg milyen hülye szülők vannak, de kapaszkodj: kifejezetten jó nevű iskola, jól kezelhető, szorgalmas, kicsit harsány, de tehetséges, népszerű diákjáról beszélünk. Szociálisan érzékeny. Őszinte. becsületes. Kurvajó humorérzéke van. Tud viselkedni felnőttek közt. Sajnos az összes szánalmas „szőke” tulajdonságát viszont tőlem örökölte. Kiemelten humán beállítottságú, túlfejlett igazságérzettel, picit nagyobb szájmérettel, mint a szürke tömeg. De tud disztingválni. Ezt a típusú iskolai gyalázkodást pedig nem hirtelen felindulásból érzem sértőnek – most már ránk, felnőttekre nézve is -hanem évek óta eltűrt bánásmód, ami hol erre, hol arra a gyerekre csap le.

Most minden diplomáciai érzékemet latba vetve szeretnék mondani csak annyit, hogy:

1. A gyermek nem hülye, amiért fogantatása óta hálásak vagyunk.
2. A matematika valóban nem erőssége, de számos olyan terület van, ahol jól mozog, sikereket ér el, sőt tehetséges.
3. Ugyan barna hajú, de megtanítottuk neki, hogy a szőkéket, sőt a vöröseket sem minősítjük külsőségek alapján, ahogy a kövéreket, soványakat, melegeket, zsidókat, kockás ingeseket, tetkósokat, szépeket, csúnyákat, reál szakosokat, szokatlan hobbival rendelkezőket, nagycsaládosokat, egykéket, gyermekteleneket, hatszor elváltakat sem ítéljük meg első blikkre.
4. A világ színes, és elférünk egymás mellett. Szeretni nem kötelező, de tiszteletben tartani igen. Akkor is, ha felnőtt, akkor is, ha gyerek.
5. A gyermek csak áldozata ennek a szánalmas, értéktelen érdeklődési körnek, nem tehet róla, hogy ezzel született, és az a szerencsétlen anyja is csak három diplomát hozott össze bölcsészként, és nyilvánvalóan nyomorult életet él ennek fényében a boldogtalan.
6. Mi a gyermekeinknek azt szeretnénk megtanítani, hogy hogyan találják meg a saját boldogulásukat, ami lehet nehéz és nagy falat, mert mi van, ha nem az én álmaimat akarja majd tovább élni, de individuumként tekintünk rájuk, akikből megfelelő támogatottsággal és szeretetteljes biztatással bármi is lehet. Ha a Nasa-nál akar dolgozni, ha NB3-as focista akar lenni, ha Holdra akar szállni, ha terítőket akar hímezni piaci eladásra, ha home office-ból ki sem akar mozdulni, ha növénykertben emberhez nem akar szólni, bármiről is legyen szó, mi szülőként vállaltuk, hogy támogatjuk és kihozzuk együtt a maximumot. De elfogadás nélkül ez nyilván pont olyan nehéz lenne, mint a reálos pedagógus kollégának megállni, hogy ne fikázzon halálra egy fejlődő kamasz lelket.

 Meddig tartsam a lelket a gyermekemben, hogy ezt még el kell viselni? El kell egyáltalán? Akár egyszer is? Hol legyen a tűréshatár? Én ezalatt a sok egyetemen eltöltött év alatt végig az utolsó sorban ültem. Bölcsészkaron. A hülyékkel. Tessék. Meg is lett az eredménye. Mert én most elértem a kerítésig a témában...