Te is para-anya vagy?

Az egyszeri anya 5 hónapos kisbabája igen jó gyerek volt. Evett és aludt. Hat hetesen már végig aludta az éjszakákat, keveset sírt, sokat mosolygott. Szépen fejlődött, de anyukája egy nap azt vette észre, hogy a baba kihagyta a délutáni szopizást. Egész egyszerűen átaludta. Anya remegő szájszéllel álldogált a kiságy fölött, nem tudta, mitévő legyen. A könyvek nem ezt írják. A játszótéri anyák nem ezt mesélik. Biztosan baj van. Tutira nagybeteg! Nem bírta tovább, felcirógatta az édesen szuszogó, pirospozsgás bébit, és az első, amit meglátott, a könyökhajlatában egy foltocska. Egy bőrpír. Úristen, ez az, tudtam én!!! – gondolta, és már öltöztette is a gyereket, indultak az orvoshoz.

Nem aprózta anya, egyenesen a SOTE Gyermekklinikára mentek, előtte gondosan odatelefonáltatott az orvos rokonokkal, hogy számítsanak rá az intézményben. Pont a rendelés végére estek be, a Professzor azonnal behívta őket.

• Mi a panasz, Anyuka?
• A gyerek nem evett délután.
• Miért nem?
• Mert aludt.
• Igen? Lehet, hogy álmos volt.
• De nagyon mélyen aludt!
• Gondolom nagyon álmos volt. Van bármi egyéb panaszuk?
• Itt ez a piros folt a könyökénél!

Professzor úr higgadtan, nagy alapossággal megvizsgálta a makkegészséges kisbabát, majd annyit kérdezett:

- Első gyerek, Anyuka?

Ismerős a helyzet? Paráztál már túl bármit is az első gyerekednél?

Nagyon is élő jelenség ez. Én magamat inkább az ösztönös anyatípusba sorolom, ma meg már, háromgyermekes anyaként nehezen lehet meglepetést okozni bármivel is, de azért bevallom, hogy Nyuszót bizony néhány hetesen, az éjszakai szoptatások előtt rendszeresen meg akartam mérni, hogy tudjam, mennyit eszik. Mert fel kell írni. Mert akkor lakott jól. Nem akkor, amikor hordóhassal leájul a ciciről, hanem akkor, amikor látom a mérlegen a belapátolt tételt. Ordított szegény Nyuszó az éhségtől, de én hetekig nem adtam fel, pedig annyira rugdalt a mérlegen szoptatás előtt, hogy az két egyforma értéket sosem mutatott. De szüléskor a Klinikán belénk verték, hogy mérni kell, hány milli az annyi. Ehhez képest a harmadik gyerekemnél, amikor 10 év elteltével még ugyanezzel tartották sakkban az anyukákat, miszerint: - Anya! Nincs a folyosói füzetben vezetve, hogy mennyit eszik a gyereke! Nem méri etetéskor?  - Nem. – Anya, nem lesz így ebből hazamenetel! - Rendben. – gondoltam, és módszeresen kitalált dózisokat írogattam be két napig a rojtos, kávézacc-foltos kockás füzetbe. De elismerem, hogy az első szülésnél még rettegve fostam le a bokámat, hogy emiatt majd nem engednek haza…

Milyen határig normális vajon az aggódás? Meddig vagy túlzóan para, és mikortól felelőtlenül nemtörődöm? Van ebben szubjektív értékítélet is jócskán, számomra például felelőtlen kategória, ha a totyogós gyereked mögötted sétál az utcán, miközben te előre nézve telefonálgatsz vagy ha 6-7 éves kor alatt egyedül engeded be a tóba/medencébe úgy, hogy te az arcodra borított sztorimagazinnal napozol. Számomra felelőtlen az a szülő, aki órákra letámasztja a tv elé a gyermekét, válogatás nélkül azt engedi bámulni, amit sugároznak, utána meg értetlenkedik, hogy a gyerek miért agresszív, figyelemzavaros vagy sekélyes lelkivilágú. Túlzásba esik az a para-szülő, aki képtelen féltésből elengedni az egészséges gyerekét. Aki fogni akarja a 13 éves kezét a Nagykörúton a zebrán. Vagy aki a teljesen ép, 12 éves gyerekét a bicikli hátsó ülésén viszi suliba, szegény gyerek úgy ül, mint majom a köszörűkövön, nem tudja elég magasra felhúzni a lábát, hogy az ne szántsa fel az aszfaltot, hazafelé pedig a nagymama cipeli az iskolatáskáját. Jó, hogy meg nem rágják szerencsétlen gyerek helyett az ételt a szülei...Sosem felejtem el azt a 13 évvel ezelőtti gúnyos beszólást egy rokonom részéről, hogy túlöltöztetem a gyereket féltésből, harisnyába erőltetem a forró nyári záporban. Még én is tanulópályán voltam.

Nem mondom, hogy első gyereknél egyszerű belerázódni az ismeretlenbe, de mindig van lehetőség segítséget kérni a végső elbizonytalanodás esetén. Ha nem akarjuk az ezredik „én bezzeg így csinálnám” verziót meghallgatni, akkor ne anyukát, anyóst vagy szomszédasszonyt keressük fel, hanem az interneten egy pillanat alatt elérhető szakembereket, akik online vagy telefonon megnyugtató választ adnak, akár betegségről, akár szoptatási nehézségről, akár táplálkozási zavarról van szó. Gyakorlatilag nincs olyan gyermekneveléssel kapcsolatos téma, amiben az online nagyhatalom nem nyújt megbízható választ. Természetesen kell egyfajta egyéni szűrőképesség, hogy ki tudd választani a hiteles segítőt, de ugyanúgy működik ez, mint a hétköznapi szóbeliségben: ott is el tudod dönteni, hogy kinek higgy. Kedvencem, amikor netes csoportokba anyukák fotót töltenek fel a gyerek kiütéseiről: szerintetek ez mi? – felkiáltással. És akkor beindul a parttalan okoskodás, távgyógyítás, népi gyógyászat és társai. Elképesztően tanulságos tud lenni… Vagy: - antibiotikumot írt fel az orvos a kicsikémnek, de nem vagyok híve ennek. Szerintetek mit adjak helyette? Na, ez a felelőtlenség. Túlzóan para pedig akkor vagy, ha az első köhintésnél, láznál előkapod a fiókból a maradék 4 szem antibiót, és a gyerekbe tömködöd, mert a múltkor is ez lett a vége, meg a szomszédék is ezt javasolták. Bár ez inkább már a hülyeséget súrolja.

Van az a bizonyos arany középút. Egyszerűen nincs mese, meg kell tanulni a két végletet elengedni, és felnőni a gyermekneveléshez. Mennyivel egyszerűbb lesz minden, ha nem szélsőségekre pazarlod el az energiád!