Az egyszeri anya 5 hónapos kisbabája igen jó gyerek volt. Evett és aludt. Hat hetesen már végig aludta az éjszakákat, keveset sírt, sokat mosolygott. Szépen fejlődött, de anyukája egy nap azt vette észre, hogy a baba kihagyta a délutáni szopizást. Egész egyszerűen átaludta. Anya remegő szájszéllel álldogált a kiságy fölött, nem tudta, mitévő legyen. A könyvek nem ezt írják. A játszótéri anyák nem ezt mesélik. Biztosan baj van. Tutira nagybeteg! Nem bírta tovább, felcirógatta az édesen szuszogó, pirospozsgás bébit, és az első, amit meglátott, a könyökhajlatában egy foltocska. Egy bőrpír. Úristen, ez az, tudtam én!!! – gondolta, és már öltöztette is a gyereket, indultak az orvoshoz.

Lassan eltelik a szeptember, túl vagyunk az első sokkon, a mély vízen, a szülői értekezleten, a negyedik papírboltos nagybevásárláson. Az első fullosan felszerelt tornazsák elhagyáson, az elvesztett és megtalált bérleten és diákigazolványon, az edzések beindulásán, a bemeneti felméréseken és a nyár utolsó rúgásain, benyalt rossz jegyek formájában.

Vannak napok, amikor annyira antiszociális vagyok, hogy bevásárolni sincs kedvem. Még úgy sem, hogy tisztán látszik: 4 napos hosszú hétvége után csak egy magától előmászó zöld kenyeret találtam itthon, meg kilenc lejárt túrókrémet. Legközelebbi, bevásárlásra esélyes szabad órám jövő szerda, este fél hat. Egyértelmű volt, hogy nincs mese. Mennem kell. Ilyenkor - nem először - pajzsként magammal rángatom legnagyobb gyermekemet, hogy tartson szóval, szórakoztasson és vonja el a figyelmemet a tényről, hogy vasárnap este, egy szánalmas falanszterben tolom a fémkocsit üveges tekintetű, vasárnapiasan zsíros hajú embertársaimmal.

Közvetlenül, mielőtt egy kellemes arcú és hangú, szintén zsíros hajú eladó felszólított, hogy kvázi takarodjunk kifelé otthonunk irányába a gyéren összeválogatott zsákmánnyal, mert záróra van, én egy fagyasztott, 12 db-os mini pizzával a kezemben álldogáltam, és próbáltam elolvasni az összetevőket. A lányom sírta ki a fagyasztóból a bizarr cuccot, és mire rutinosan a felét elolvastam, lemondóan annyit szólt:

- Tudom...szir-szar, szemét szenyvedék, színezék és aroma. Tedd vissza nyugodtan...

Bánatosan fittyent lefelé a szája.

Megvettem, persze, hogy megvettem neki. Tartson még egy perccel tovább a jutalom-hétvége, boldogan szorítottam magamhoz a parkolóig a kicsit fonnyadt papírdobozt, a pálmaolajos-nátrium-nitrites-dextrózos, maltodextrin-zsíros tejporos, emulgeálószeres-szójalecitines, dextrózos szalámis pizzát, ami nyomokban dióféléket, halat, rákféléket és zellert tartalmaz.Megvettem neki. Meg hát. Mert olyan csodálatosan szép alliterációt mondott szakbarbár, nyelvtan-náci anyjának…

Anikó épp átlépte a negyvenet, amikor sokadszorra, újra fellángolt benne a kisbaba iránti vágy. Egészen pontosan egy kislányért volt megveszve egészen. Anikó három fiú édesanyja volt.

Hát isten hozott a boldog új tanévben! (háttal nem kezdünk mondatot, de ma vis maior van.)
Hajnal 3.20-kor Babuka átkéredzkedik az ágyunkba, innentől kezdve biztosított a vesém szétrugdalása, így 4.50-kor átadom neki a teljes ágyat inkább és lemegyek pizzát sütni reggelire. 6.20-kor berontok a gyerekekhez, akiknek hiába papoltam este, hogy nincs sutyorgós röhögés meg zseblámpázás a takaró alól, mert másnap újra suli. Felrántom a redőnyt, hogy érezzék a törődésemet, dől be a vakító nap. Morgás. Kidobálom a ruhákat, összevakarom a tornazsákokat, még szerencse, hogy az iskolatáskákat – rám abszolút nem jellemző módon – már tegnap este az előszobába készítettem. (Mondjuk még hiányzik belőle a fél istálló, a müller exkluzív papírosztálya meg a teljes spájz, de úgyis hatszor megyek még bevásárolni a héten). És akkor elkezdődik.

Régi szokásunkhoz híven a vakáció utolsó hetében válogatott programokkal szórakoztatom kamasz gyermekeimet, animátor szerepemben kiteljesedve. Viszont a legkomolyabb készültség ellenére sem jöhet össze minden tökéletesen.

• Piri mama, milyen tortát hoztál Öcsi szülinapjára?
• Amilyet ANYÁD mondott!

„A mai napon megérkezett anyósom. 86796 gramm, és 1570 mm. Legalább ti fogadjátok szeretettel! Én addig egy Valium-MagneB6-pálinka-latte koktélt kérek!” – hívott ma reggel a barátnőm.

Nyuszó 9 évesen egy ötezrest talált az iskola folyosóján, amit leadott a lumpen portásnak, hátha jelentkezik a gazdája… Nyilván azonnal megkereste a vesztest a csávó… de a mi lelkiismeretünk így nyugodt és ezt tanítjuk a gyermekeinknek is.

A minap a Facebook-on ismerősnek jelölt „George Munir Hassan”. Nem sokat cicózott, egy szimpla üzenetben három fotót küldött magáról, és egy kérdést mellé: will You marry me? Nem is én lennék, ha a kisördögöm nem kezdte volna továbbgondolni az esélyeket (lakhatás, szociális háló, első éjszaka joga, leendő anyósom főztje, stb. ;) ) végül aztán természetesen válasz és az üzenet elfogadása nélkül elvetettem az ajánlatot. A telefonom ügyesen szűri az ilyen jellegű spam üzeneteket, így megütközve láttam, hogy az elmúlt hónapok során számos hasonló jellegű, ismerkedésnek álcázott behízelgést kaptam idegen, külföldi férfiaktól.

Hiába vagyunk a Balatonnál, én évek óta a strand játszóterén barnulok. Utolsó rémálmomból ébredve is tudom, hogy hánykor, honnan süt a nap, és mit játsszunk, hogy legyen esélyem a végén úgy kinézni, mintha én is vízparton nyaraltam volna.